5.rész: Baleset

A/N:  Fúh emberek nagyon rég nem írtam. :// Ne haragudjatok, egy enyhén zűrös időszakon mentem keresztül, de most már megvagyok, minden rendben és folytatom a kis történetemet.:) Amit egyébként akkor is folytattam, amikor nem írtam blogot, úgyhogy közben jó sok rész gyűlt össze. A szabály továbbra is fennáll. 10 bejegyzés, megjegyzés vagy mittudomén micsoda és jön a kövi rész. Tervezem, hogy megváltoztatom a blogom kinézetét, és ha engedi az időm, akkor meg is fogom valósítani.

Na de most már húzás olvasni.! ;)

Sikítottam. Elég hangosan megjegyzem. Riadtan ültem az ágyamban, a takaró, pokróc, lepedő mind nedvesek az izzadságtól, és szaggatottan vettem a levegőt. A halántékomon éreztem a szívem lüktetését, és ha láttam volna a tükörképem, biztos, hogy elájulok. Beletelt néhány másodpercembe mire rájöttem: csak egy álom volt. A megkönnyebbüléstől felsóhajtottam, és visszadőltem a párnámra. Éreztem, ahogy az adrenalin szintem kezd normalizálódni, és a pulzusom sem veri már az egeket.

Már három napja. Már három napja volt ugyanaz a rémálmom, de még mindig olyan kísértetiesen valóságos és ijesztő volt, mint az első éjszakai. Az erdő, a rémület, a futás, és a kísérteties alak…minden egyezett.  És az volt a legrosszabb, hogy nem tudtam hova tenni. Minden rendben volt mindennap felkeltem, reggeliztem, aztán mentem az erdőbe találkozni Robinnal. Loveday és Sir Benjamin boldogabbak voltak, mint valaha, Miss Heliotrope elégedett volt a tanulmányi szintemmel, és Digweeddel is.  Az egyetlen alak, akiben nem bíztam, az Mr. Costa, Robin tanára. Pedig mindenki jól kijött vele, mindenki kedvelte, sőt egyenesen elragadó egyéniségnek találták. Nem értettem miért éppen nekem volt gondom vele. És igen – bár tudom, hogy nem szép –, de megpróbáltam összefüggésbe hozni Mr. Costát az álmommal, viszont nem sikerült, így továbbra is tanácstalan voltam ezzel kapcsolatban.

Robinnak nem mertem elmondani, bár mindennap találkoztunk. Emlékszem nem reagált valami jól amikor regéltem neki az első alkalomról, így inkább hagytam. Láthatta rajtam, hogy nem vagyok teljesen őszinte, mert párszor megkérdezte minden rendben van-e. Én persze megpróbáltam a legvidámabb arckifejezésemet elővenni és rávágni egy ”hogyne, minden rendben van” féle választ, ami őszinte megdöbbenésemre nem is sikerült rosszul, ahhoz képest, hogy rémesen rosszul hazudok. Úgy tűnt nem gyanított semmit.

Körülbelül 2 perc telhetett el így csendben, a gondolataimmal küszködve. Már épp azon voltam, hogy visszaaludjak, amikor berontott egy csapat gyertyákkal hadonászó személy a szobámba. Először nem láttam semmit, a hirtelen fénytől kicsit hunyorognom kellett, majd felismertem Mrs. Heliotrope, Loveday, és Sir Benjamin riadt arcait.

-          - Jaj, Maria drágám, jól vagy? Sikoltást hallottunk. – törte meg a csendet Loveday aggodalmas hangja, a személy maga pedig leült mellém az ágyra.

-          - Semmi bajom..csak álmodtam.  – próbáltam normálisan válaszolni, de a hangom még mindig remegett egy kicsit. – Visszafeküdhetek aludni? – szerettem volna, ha minél előbb túlesünk ezen, nem akartam, hogy tudják mi történt. Hiszen a felnőtt mindig mindent túlkomplikál, a bolhából csinál elefántot. Meg voltam győződve arról, hogy minden rendben lesz, az emberi elme néha csinál butaságokat.  Na, jó talán nem voltam teljesen őszinte, de hazudni se hazudtam, és ez így rendben van…ugye?

-          - Biztos vagy benne, Maria? Figyelembe véve, hogy ez már a harmadik ilyen eseted, talán nem ártana komolyabban venni a dolgot. - aggodalmaskodott tovább a bácsikám, nevelőnőm meglepő módon nem szólt semmit, inkább csak sápadtan, zilált hajjal, és méregzöld köntösbe burkolózva figyelte az eseményeket. Szótlanul megráztam a fejem, megszólalni nem volt erőm, hiszen lehetett vagy hajnali 3 óra…ilyenkor nem igen tudok normális válaszokat adni.

Még egy utolsó fürkésző pillantást vetett rám, majd elmosolyodott és elindult a kijárat felé. Apropó, hogy fértek be azon a szűk nyíláson egyszerre hárman? Hm, úgy látszik az aggodalom néha csodákra képes. Loveday nyomott egy gyors puszit az arcomra, és jó éjszakát kívánt. Mrs. Heliotrope is megsimogatta a karom, és egy fáradt mosollyal kisétált (vagy inkább kibotorkált) az ajtómon.

Megint egyedül lettem. Sóhajtva lehajtottam a fejem a párnámra, és még egy utolsó pillantást vetettem a mennyezetemre, amelyen a csillagok is fáradtan pislákoltak, mintha csak ők is aludni próbálnának, de előtte meg akartak várni engem is. Pár pillanat múlva már az igazak álmát aludtam…

Másnap (vagyis aznap reggel) korán keltem, és ezúttal a megszokott szoknyák helyett magamra kaptam egy krémszínű női lovaglónadrágot, amelyet Loveday vett nekem pár nappal ezelőtt, amikor Londonban járt. Bevallom furcsa érzés volt először, de utána egész gyorsan megszoktam, és felvettem egy fehér blúzt, rá pedig a nadrághoz kapott mellényt, és a sötétbarna térdig érő csizmámat. A tükörképemet megnézve elégedetten bólintottam egyet, majd a hajamat kifésültem (egyre többször hagytam kiengedve, csak egy szalaggal kötöttem arrébb a rakoncátlan tincseket), és felraktam egy leheletnyi sminket, amelyet Mrs. Heliotropetól kaptam, azzal az indokkal, hogy fiatal, ízléses hölgy lett belőlem, ideje már, hogy a sminkelés titkait is kifürkésszem.  Hát, ha ő mondja…

A reggelinél Loveday meg is jegyezte, hogy nagyon csinosan nézek ki, és örült, hogy eltalálta a méretem. Nevelőnőm, mikor meglátta rajtam a ruhadarabot kis híján összerogyott, de szerencsére Digweed számított valami hasonló reakcióra, és sikeresen elkapta. Nos, igen…kikre, hogy hat a divat változása. Mindenesetre, nem azért vettem fel a legújabb ruhakölteményem, csak mert új…Robin előző nap üzent nekem, hogy próbáljak ”lovagláshoz méltó és illő” ruhát felvenni, de többet nem mondott. Viszont ebből mindenki ki tudta volna következtetni, hogy valószínűleg lovagolni megyünk, így nekem sem okozott különösebb nehézségeket, hogy rájöjjek.

Miután bevágtam egy gyümölcsös dzsemmel töltött buktát (Marmalode legújabb specialitása, elképesztően finom), elköszöntem a nevelőnőmtől (mire végeztem a reggelivel már csak ő volt ott), mire ő megkérdezte hova megyek ilyen ”hacukában”.

-          - Robinnal találkozom, Mrs. Heliotrope. És Londonban ez az új divat, lovagláshoz persze. – tettem hozzá mosolyogva. Az ehhez hasonló mondatok hatására általában mindenbe beletörődik, hiszen szentül esküszik arra, hogy ami Londonból jön, az mind eredeti, és kemény munka gyümölcse.

-          - Már megint Maria? Egyre gyakrabban találkozol azzal a fiúval, és úgy hiszem nincsen rád jó hatással. Te egy finom, elegáns hölgy vagy, Maria, ráadásul Merryweather. Ő egy DeNoir, szemtelen, lázadó alak, aki néha elejt egy-két vadat, közben pedig az útonálló csirkefogókból összeszedett bandájával bolondozik. - felelte fejét csóválva.

-          - Ez egyáltalán nem így van, félreismeri őt. Robin remek barát, és különben sem szokott már a bandájával ”bolondozni”. – válaszoltam dacosan, keresztbe tett karokkal.

-          - Nem. – mondta mosolyogva. – Valóban nem. Minden idődet veled tölti. – Erre még szélesebben kezdett mosolyogni, én pedig értetlenül meredtem rá. Mit akar ezzel mondani? Végülis a legjobb barátom, még szép hogy sokat vagyunk együtt. Egy gyors öleléssel elköszöntem tőle, és kiléptem a kapun, hogy elinduljak a szokott helyünk felé, amikor oldalról hallottam egy neszt. Odafordultam és megláttam Robint szokott fekete kalapjában, bőrdzsekijében, csizmában, ezúttal kék sálban, amin már látszott az idő nyoma. Két lovat vezetett, és egy elképesztően szép mosollyal üdvözölt.

-          - Szia. – köszöntöttem én is mosolyogva, és odalépkedtem, hogy jobban szemügyre vegyem a két állatot. Az egyik egy fekete csődör volt, feltehetően az volt Robiné (mertem volna másra gondolni?).  A másik egy kisebb kanca volt, fehér alapon világosbarna foltokkal, felnyergelve, szép szőrrel, tisztán…látszott rajta, hogy új ló. Megsimogattam az orra felett, és mosolyogtam. Első lovaglásom óta már nem féltem tőlük, és egész jól bele is tanultam a dologba, hiszen bácsikám egyik kedvenc elfoglaltsága volt, és engem is gyakran magával vitt. Robinnal viszont most először mentem el, és nem hagyott nyugodni az érzés, hogy biztos jó ötlet-e, hiszen a DeNoir fiút ismerve…hát mindenesetre reménykedni szabad, nem?

Hirtelen egy halk füttyre kaptam fel a fejem. Kitől származhatott mástól, mint Robintól, aki érdeklődve méregette az új ruhámat. Á nem, nem pirultam el…naná, hogy elpirultam.

-          - Ejha, Hercegnő. Amikor azt mondtam lovagláshoz öltözz, akkor valami lovaglószoknyára vagy tudom is én mire gondoltam, de bevallom őszintén a legújabb szerzeményed üti az összes ruhádat. – felelte vigyorogva, le nem véve a szemét rólam.

-          - Már meg sem lepődöm…milyen más reakciót várhattam volna Robin DeNoirtól? – válaszoltam sóhajtva. Ő felnevetett és segített felülni a nyeregbe. Végre nem kellett a kényelmetlen női nyeregben elhelyezkednem, éljenek a nadrág előnyei.

Társam is felpattant a másik ló nyergébe és elindultunk. Teljesen más útvonalon mentünk, mint a bácsikámmal szoktam, egyre mélyebbre és mélyebbre mentünk be az erdőbe. Néha egy-egy tisztásra értünk, végül pedig már végképp nem tudtam merre megyünk, de nem szóltam semmit, hiszen Robin úgy ismerte az erdőt, mint a tenyerét, nem kellett emiatt aggódnom. Közben mindenféléről beszélgettünk (véletlenül sem említettem neki az álmom).  Lovagoltunk, nevettünk, minden szuper volt.  Később egy nagyobb tisztásra értünk, ahol megállította Blackheartot (megtudtam, hogy így hívják) és leszállt. Én is lekászálódtam Julietről, és éreztem, hogy rettenetesen zsibbad a combon. Annyira, hogy nem tudtam egyenesen állni, csak botorkáltam, és minden kisebb mozzanatra felszisszentem. Mikor Robin rám nézett elnevette magát, és a vállamat átkarolva segített leülni egy közeli kidőlt farönkre. Kis erőfeszítésünkbe telt ugyan, de végül sikerült.

-          - Szóval ebből a szempontból kifejezetten jobb a női nyereg. – nevettem el magam amint lehuppantam. Ő is elmosolyogta magát a szerencsétlenkedésemen, majd egy hamis sértődött arckifejezésre váltott.

-          - Kár. Pedig reméltem, hogy tudunk egyet versenyezni…- felelte „csalódottan”.

-          - Most inkább kihagynám. – nem és nem.  Nem fogok neki bedőlni, minek néz engem, most őszintén? Teljesen átlátok rajta. Mindenképpen meg akarja mutatni, hogy ő a jobb, és a célja elérésének érdekében felidegesít, hogy belemenjek. Csakhogy ez nem fog sikerülni! Legalábbis akkor még így gondoltam…

-          - Hát igen. Figyelembe kell vennem, hogy a hercegnő elfárad egy kis lovaglástól. Teljes mértékben megértem. – mondta ki mosolyogva, tettetett udvariassággal és engem elöntött a méreg.  Mit képzel magáról? Mekkora egy arrogáns, önfejű… Nyugalom, Maria, nyugalom. Erre csak morogtam valami ”hogyne” félét, de tudtam, hogy még nincs vége. Tudtam, hogy addig feszíti a húrt amíg-

-          - És persze, ne felejtsük el azt sem, hogy biztosan én nyernék. - …csak lehet. Bingo.

-          - Tessék?! – háborodtam fel.

-          - Mi van? Tudod, hogy igazam van, ezért is nem mersz kiállni ellenem. – nézett rám vigyorogva. Ó, esküszöm, egyszer még letörlöm azt a vigyort az arcáról! Végül nem bírtam tovább: ha annyira versenyezni akar, hát legyen!

-          - Felállni. – jelentettem be nyersen. 

-          - Hogyan? – kérdezett vissza pimaszul.

-          - Állj fel, és ülj a nyeregbe! Majd meglátjuk, hogy ki győz le kit. – pattantam fel a nyeregbe. Ő csak elnevette magát, és szintén elfoglalta a helyét. – Kérése számomra parancs, Hercegnő. – piszkálódott. Azon túl, hogy idegesített, el kellett ismernem, hogy egyszerűen imádnivaló, amit csinál. De ezt nem mutattam kívülről, hogyne még csak az kéne…Szememet forgatva indultam el a kijelölt ”startvonalhoz”.

Elfoglaltuk a helyünket a tisztás egyik végében. A szabályok egyszerűek voltak: el a tisztás másik végébe, egy feltűnően nagy és piros virágot megkerülve pedig vissza. Az győz, aki hamarabb átlépi a vonalat, amelyet sebtében húzott Robin a csizmája sarkával.

-          - Mit kap a nyertes? – kérdezte hirtelen.  Ezen eltűnődtem kicsit. De végül közömbösen feleltem.

-          - Nem tudom. Majd utána kitaláljuk. – erre csak bólintott, de láttam a bujkáló mosolyt az arcán.  Teljes mértékben biztos voltam benne, hogy már kitalálta mit kérne tőlem.  Hmph.

-          - Rendben, akkor háromra. – kezdte. – Egy – ellenőriztem a kantárt – Kettő – a piros virágra pillantottam – Hááá – vetettem egy utolsó pillantást Robinra – rom! – és kilőttem, mint a golyó. Vágtattam és vágtattam, a szél belekapott a hajamba és vadul lobogtatni kezdte. Mellettem Robin ugyanabban a tempóban haladt, mint én. Pár méterrel arrébb ugyanígy. Egyszerűen nem tudtuk megelőzni egymást. Ez így nem lesz jó. Igyekeztem meggyorsítani Juliet vágtáját, enyhén megböktem az oldalát a csizmámmal, biztató szavakkal buzdítottam, és ha lehetséges még előrébb dőltem a nyeregben, hogy a gravitáció is segítségemre legyen. Úgy tűnt beválik, felgyorsultunk, de amikor oldalra pillantottam Robin még mindig változatlanul haladt mellettünk. Naná, hogy engem utánzott. Ő is felém pillantott majd vigyorogva kacsintott egyet. Ilyen nincs! Nem elég, hogy nem fair, amit csinál, de még kacsingat is! Én, persze mint egy idióta, olyan piros fejjel, mint az a virág előttünk, igyekszem a versenyre koncentrálva egyenesen a cél felé haladni. Tovább folytattuk a vágtát, de úgy tűnt a piros virág közeledtével Robin lassítani kezd, és nekem is kiabált valami ”lassíts!” félét, de nem értettem, hiszen versenyeztük, miért kellett volna lassítanom, úgyhogy inkább változatlanul folytattam a vágtát, hogy majd egy éles kanyarban megkerüljem a virágot. Épp éles hajtűkanyarban kerültük meg a piros vadnövényt, amikor egy nyerítést hallottam Juliettől, és éreztem, ahogyan kicsúszik alólam a ló. Hogy ez hogy történt akkor még nem értettem, mert hirtelen csak azt vettem észre, hogy szállok, de nem az ég, hanem a talaj került egyre vészesebb közelbe hozzám, és felkiáltottam. A landolás nem volt éppen sima, csúsztam pár métert a nedves füvön, és szerintem párszor át is fordultam. Fájdalmat akkor még nem éreztem inkább csak a rémület öntött el teljes mértékben. Végül megálltam. Hason fekve, arccal lefelé feküdtem a földön, és nagyot szusszantam. Úgy éreztem abban a percben, hogy mozdulni sem birok. Megpróbáltam ugyan felemelni a fejem a kezem támogatásával, de amint megpróbáltam éles fájdalom hasított bele a karomba és felszisszentem.

-          - Maria! – hallottam Robin hangját kiáltani mögülem, és pár másodperccel később egy erős kar ragadta meg a derekam és a vállam, és megfordított. Akkor láttam meg a DeNoir arcát, ami halálsápadt volt. Meleg, barna szemei tele voltak aggodalommal és vegyes érzelmekkel. Azt hiszem dühöt is láttam benne…

-          - ..Robin. – nyöszörögtem erőtlenül, és éreztem, ahogy a fiú gyengéden magához húz, az ölébe.

-          - Semmi baj, Maria. Hol fáj? – kérdezte.

-          - …azt hiszem a jobb karom. Máshol egyelőre nem érzem. – feleltem és kezdtem magamhoz térni. Szóval borultam egy hatalmasat Juliet hátáról? Te jó ég! Hirtelen tört rám a felismerés, és kissé pánikba estem, nem tudtam, eltört-e valamim, vagy, hogy érzem e még egyáltalán…De ott volt Robin. És a karjaiban tartott, ahol úgy éreztem biztonságban vagyok, és nem történhet semmi baj. Amiről hamarosan meg győződhettünk. Robin végigtapogatott a karjaimon, a lábaimon, a vállam stb. Bárhol ahol érhetett sérülés. De kiderült, hogy csak a jobb karom ment ki, és néhány kisebb karcolással az arcomon, és súrlódással a kezemen megúsztam. Fellélegeztem és nevettem egyet, abban a hosszú tíz percben először. Erre ő is elnevette magát, és felültetett, de még mindig tartott.

-          - Mondtam. Mondtam, hogy lassíts. – szólt rám szigorúan, de hallottam a hangjában bujkálni egy kis pajkosságot, úgyhogy tudtam, hogy nem haragszik.

-          - Az azért jusson eszedbe, hogy nem az én ötletem volt. – vágtam vissza mosolyogva. Erre felröhögött, és felemelt.

-          - De én nyertem. – jelentette be ünnepélyesen.

-          - Mióta? Nem lépted át a célvonalat! – feleltem dacosan. Nehogy már ő nyerjen, csak azért mert zuhantam egyet.

-          - Az lehet…de itt nincsenek szabályok. Ez az erdő. – felelte vigyorogva, és tudtam, hogy meg fogom bánni, de azért megkérdeztem.

-          - Na jó. És mit akarsz? – néztem a szemébe. Ő vigyorgott egy sort, én pedig előre féltem a választól…

Előzetes

Maria Merryweather

Sziasztok! Hát...meglepii:D Tudom, elég régóta nem tettem fel új részt, de azért mert ezzel a rajzzal foglalatoskodtam. Regi képei adták nekem az ötletet, hogy mi lenne ha lerajzolnám Mariát kedvenc ruhájában...nos íme itt van :) 

Véleményeket kérek! Lerajzoljam a többi szereplőt is, vagy esetleg több Mariás képet...? 

Ja és, hogy egy kis írást is hozzáadjak, íme egy kis előzetes:

"...Már napok óta nem hallottam semmit Robin felől. Mintha köddé vált volna..."

"...Mit titkol előlem? Azt hittem barátok vagyunk..."

"...Nagyon fáztam, a fogam vacogott, és egész testem remegett. Éreztem, hogy egy nehéz valami nehezedik a vállamra. Hátrapillantva egy bőrkabátot láttam meg a hátamra terítve, mögöttem Robin állt, és mosolygott. Visszamosolyogtam és összébb húztam magamon a ruhadarabot..."

"...-Maria, ne! - hallottam a bácsikám kiáltását, de nem állhattam meg. Csak rohantam, ahogy bírtam az erdő felé, a lövés irányába. Robin..."

Hát szomorú vagyok gyerekek. Egyre kevesebben írtok a részekhez :( ez így nem lesz jó :/ nem fogok kb. 2-3 ember kedvéért írni...szóval bevezetem, amit már Eperke is. Amíg nincs legalább 10 hozzászólás addig, nem fogom felrakni az új részt.
Ja és remélem nem baj Eperke, hogy én is bevezettem, nem utánozni akarlak, csak úgy gondolom, hogy ez egy jó megoldás a problémámra. :)
puszi mindenkinek(L)

4. rész: Robin meglepetése

A/N: Megjöttem a kövi résszel gyerekek:D Sajnálom, hogy egy darabig nem voltam, de tudjátok nagyon nehezek voltak a vizsgák. De mind nagyon jól sikerült, úgyhogy most nagyon happy vagyok:D Na de elég belőlem, gyerünk olvasni!

puszi(L)

-          - Ott vagyunk már?

-          - Még nem.

Hangzott el már vagy ezredjére a párbeszéd. Nem tudom mióta sétálhattunk így, de az igazat megvallva már nagyon untam a szembekötősdit. Robin DeNoir…ezt még visszakapod. Lassan lépegettünk a puha avarban, közben figyeltem, nem lépek-e bele valamibe, de nem. Robin egész végig tényleg angyalként viselkedett. Nem mentem neki egy fának se, nem buktam fel semmiben, és nem estem bele semmibe. Azért ez egy teljesítmény. Egy perc telhetett el így csöndben, majd megint megszólaltam.

-          - Ott vagyunk már?

-          - Komoly problémáid vannak a türelemmel, Hercegnő. - gúnyolódott.

-          - De hát, ha egyszer nem mondod el hova megyünk! - kiáltottam fel most már kimerülten. Kit akarok becsapni, hullafáradt voltam.

-          - Egy olyan helyre, ami szerintem tetszeni fog neked. - éreztem a mosolyt a hangjában. Ez új. Szóval tetszeni fog nekem? Ajánlom is…

-          - Itt vigyázz. Kicsit göröngyösebb a talaj. - tényleg az volt, sőt nem kicsit, nagyon. Ha nem fogta volna a vállamat, biztos, hogy huppantam volna egyet-kettőt. Még így is sikerült elcsúsznom, vártam, hogy hozzáütődök a talajhoz, de helyette két erős kéz kapta el a derekamat.

-          - Én szóltam. - nevetett mögöttem Robin és talpra állított. - Ne aggódj, mindjárt ott leszünk. - Na, végre!

-          - Hol vagyunk? - kérdeztem. Közben hallottam néhány neszt. Az erdő zaja mellett lehetett hallani még valamit…olyan volt, mint a vízcsobogás. De van egyáltalán víz az erdőben? Még soha nem találkoztam vele, habár ilyen messzire még sosem jöttem.

-          - Mit hallasz? - mormogta a fülembe. Előrébb mentünk, a hang felerősödött.

-          - Vizet.

-          - Jól van. Leveszem a kendőt. - zene füleimnek. A sötétség lassan lehullott a szemem előtt, és elém tárult a világ. Vagyis a világ elmosódott mása, a szememnek még hozzá kellett szoknia a hirtelen fényhez. Amikor ez sikerült, egy gyönyörű látvány tárult elém. A kezemet a szám elé kaptam, a meglepődöttség, és boldogság jeleként. Előttem egy kis tavacska állt, elrejtve a fák sűrűjében. A tavacskába egy kis vízesés csobogott, milliónyi színben csillogva, ahogy a nap rávetette sugarait. Tehát nem tévedtem, tényleg vizet hallottam. Kisebb kőút vezetett a vízesés mögé, gondolom egy barlangot rejtve. A tóban ezernyi tavirózsa sorakozott, fehér és rózsaszín színben.  A parthoz közel egy kis madárkát véltem felfedezni, ami a jöttünkre élénk csipogásba, és ugrándozásba kezdett.

-          - Robin…ez gyönyörű. Szóhoz se jutok…

-          - Tetszik? - kérdezte szégyenlősen.

-          - Hogy tetszik-e? Imádom! - hirtelen a karjaiba vetettem magam, és átöleltem.  Meglephettem vele, mert kissé hátratántorodott, de aztán ő is átkarolt. Egy percig maradtunk ebben a helyzetben, csendben, majd Robin megszólalt.

-          - Na? Megérte a várakozást? - kérdezte egy önelégült mosollyal az arcán.

-          - Igen. - sóhajtottam. Utáltam beismerni, mikor igaza volt.

Odasétáltunk a tóparthoz, és két kőre ültünk le. Egy ideig néztük a vizet, majd egy morgásra lettünk figyelmesek. Hátranéztem, és megláttam Wrolfot, aki felénk rohant teljes sebességgel. Biztos elkódoroghatott, amikor nem figyeltünk. Én kedvesen elmosolyodtam, de Robin – nagy meglepődésemre – felpattant, és tett pár lépést hátra.

-          - Mi bajod? Ez csak Wrolf! - az állat közben odaért hozzám, és én megvakargattam a füle tövét. Aztán odaballagott a fiúhoz, és hozzásimította az orrát.

-          - Maria? - szólalt meg Robin kissé félve.

-          - Azt szeretné, hogy simogasd meg.

-          - Jól gondolom, hogy ez ugyanaz a dög, ami ki nem állhatja a búrámat?

-          - Ne nevezd így! - oktattam ki. - Különben is, most már kedvel téged. Hiszen segítettél nekem, és már nem akarsz elkapni. - Kíváncsian néztem, ahogy Robin remegő kézzel, de megsimogatta az oroszlán fejét, és megkönnyebbülten felsóhajtott.

-          - Látod? Mondtam én. - mondtam kicsit pimaszul. Erre elmosolyodott és elengedte Wrolfot. Az oroszlán túrbóra kapcsolt, és belegázolt a tavacskába egy nagy csobbanással. Na ne.

-          - Wrolf! Gyere ki onnan! Wrolf! - de hiába kiabáltam, a kutyalelkű állat csak tovább úszkált a vízben, mit sem törődve a parancsaimmal. - A bácsikám meg fog ölni.

-          - Ugyan, egy kis víz nem árt senkinek.

-          - Persze, csak Benjamin bácsi idegeinek. - felnevetett. - Meg nem hiszem, hogy mikor hazaérek, egy bőrig ázott fekete oroszlán társaságára vágyna…- tettem hozzá gúnyosan.

-          - Hmm…és mit szólna egy bőrig ázott unokahúgocskához? - mire észbe kaptam, Robin már a karjai között tartott, készen rá, hogy a vízbe dobjon.

-          - Robin! Ne csináld, ez egy új ruha! - nevettem és próbáltam kiszabadulni a szorításából.

-          - Ugyan, egy kis víz nem árt senkinek. - ismételte, és közben végig vigyorgott. Egyre közelebb vitt a vízhez, ez már korántsem volt tréfa.

-          - Robin! Most azonnal tegyél le! - förmedtem rá dühösen. Megérezhette a hangomon a dühöt, mert rögtön lerakott és rám nézett.

-          - Nyugalom, Hercegnő! Csak egy vicc volt…- mondta homlokráncolva. Erre pajkosan elvigyorodtam, és egy taszítással belelöktem a nagy vadászt a tóba. Nagy csobbanással, és egy meglepett kiáltással ért célt. Mikor feljött levegőért, szitkozódni próbált, de a torkából feltörekvő víz megakadályozta ebben, és elég komikus látványt nyújtott. Hatalmas nevetésben törtem ki. Egy pillanatig még dühösen pislogott rám, majd ő is elnevette magát, a fejéről lekapta a kalapot és csavarni kezdte belőle a vizet. Fura, hogy nem esett le a fejéről, mikor hátrazuhant. Kimászott a tóból, persze csurom vizesen. A barna haja most sötétebb színű lett a nedvességtől, és rátapadt a homlokára. A bőrkabátja most még nehezebb a víztől, csizmája tocsogott minden lépésénél. Lassan elindult felém, és széttárta a karját.

-          - Ezért érdemlek egy nagy ölelést! - mondta nevetve.

-          - Á-á. Mint már mondtam, ez egy új ruha. - nem nagyon érdekelhette, mert sikerült elkapnia, és átölelnie. Nevettem és hagytam, hogy rám csurogjon a víz.

Gyorsan eltelt az idő és vissza kellett indulnunk. Nevetgélve sétáltunk végig az erdőben, és nemsokára elértük Holdszállást. Loveday nevetve, Sir Benjamin fejét csóválva, Digweed vigyorogva, Mrs. Heliotrope szörnyülködve fogadott minket. Persze mindenki hozta a törölközőket szárítani minket. Végül a kandalló előtt kötöttünk ki, egy-egy tea kíséretében. Lassan szürcsölgettem a teámat, és a meleg tüzet néztem, ahogy lángjaival a fát mardosta. Egy perccel később Loveday lépett be a szobába, és odajött hozzánk.

-          - Na, jól szórakoztatok? - kérdezte kedvesen.

-          - Igen. A szembekötős részt kivéve, én jól éreztem magam. - mondtam mosolyogva.

-          - Maradsz vacsorára, Robin? - kérdezte Loveday, és az öccséhez fordult. Reméltem, hogy bólint egyet, de csak szomorúan elmosolyodott.

-          - Sajnos nem megy. Még van egy-két dolog, amit el kell intéznem apámnak.

-          - Hát, rendben. Majd legközelebb. - Loveday elvette Robintól és tőlem a csészéket, és kiment a szobából.

-          - Mit csinálsz holnap? - kérdezte Robin.

-          - Szerintem semmit…- mondtam eltűnődve.

-          - Akkor mi lenne, ha holnap együtt csinálnánk semmit? - kérdezte egy önelégült vigyorral. Én visszamosolyogtam.

-          - Jól hangzik…

Egy pici türelmeet

Sziasztok! Huhh hol is kezdjem...na hát a héten vizsgát kell tennem pár tantárgyból, és egész végig tanultam az elmúlt napokban, és valószínű a következő napokban is ez lesz. Sajnos nincs időm befejezni a 4. részt, pedig már nincs sok belőle, és nem tudom, mikor fogok tudni újra gép elé ülni. 
Egy kis türelmet kérek tőletek, amint kész leszek vele, felteszem. Addig is puszilok mindenkit, és majd utána elolvasom az újonnan született részeket:D
na sziasztook:))
(L)

3. rész: A legszörnyűbb rémálmod

A/N: 3. RÉSZ!! :D Tudom, egy kicsit rövidebb, mint a többi, de a meglepetést a következőre akartam hagyni. ;) Ezt a részt minden kedves olvasómnak ajánlom, és remélem Lady is hamar el tudja olvasni. Sok sikert a költözéshez! Az egyik szavazás lezárult. A szavazatok alapján azt akarjátok, hogy folytatódjon a történet, úgyhogy így is fogok tenni. 

A cselekmény már kezd bonyolódni, és Maria hamarosan találkozik új ellenségével:))

Puszillak titeket! 

_____________________________

Maria’s POV

Este. Ilyenkor az erdő fekete lepelbe burkolózik, lehetetlenné téve a tájékozódást. A fák csupán szürke homállyá válnak, és ágaik olyanok, mint karmos kezek, amelyek vissza akarnak rántani, mielőtt eléred a célod. Ilyenkor a hold sem tud segíteni, azzal, hogy ezüstös fényével megmutatja az utat, mert a fekete felhők eltakarják, elrejtik, minden erdei utazó elöl.

Fenyegetően lebegtek ott, és figyelmeztettek: vihar közeledik. De engem nem érdekelt sem a leszálló éj, sem a sötétség, csak futottam és futottam, ahogy a lábam bírta. Valaki üldözött. Hallottam a nehéz csizmák dohogását a talajon, ahogy néhány száraz ág, vagy falevél megreccsent alattuk. Fehér hálóruhában, és hálóköntösben voltam, a lábamon csupán egy otthoni papucs. Szörnyen fáztam. De nem érdekelt, nem érdekelt, csak futottam, és futottam, nem kaphatott el. Soha…

Nagy sietségemben megbotlottam egy kiálló gyökérben, és nagyot zuhantam. Legalább egy métert csúsztam a földön. Mire megpróbáltam felevickélni magam, a fekete árny már ott állt előttem. Csuklyája a fejére húzva, így nem láthattam mást csak egy pengevékony, vértelen ajkat, ahogy ördögi vigyorra húzódik, megmutatva az éles fogakat.

-          Végre találkozunk…Holdhercegnő.

-          Ki maga, és mit akar? - pánikba estem.

-          Hogy én ki vagyok? - szünet - …a legszörnyűbb rémálmod.

Felsikoltottam.

Az ágyamban ültem, és szuszogtam. A takaró és párnák nedvesek voltak az izzadságtól, és ekkor eszméltem fel. Csak egy álom volt. Nagyot sóhajtottam megkönnyebbülve, és visszadőltem a puha matracra, ami szintén nedves volt.

Még soha nem volt ilyen álmom. Persze, álmodtam már rosszat, jó párszor, de ez akkor is…más volt. Igazinak tűnt. Olyan volt, mint egy jóslat…

Gyorsan öltöztem, csak úgy kapkodtam magamra a ruhákat. Kicsit elaludtam, pedig tudtam, hogy ma Robinnal találkozok. Egy kék bársony ruhát vettem fel, nem túl hosszú uszállyal, olyat, ami pont illik egy erdei sétához.

Kettesével szedve a lépcsőket futottam le az étkezőbe. Nem éppen illedelmes dolog, de tényleg sietnem kellett. Jóízűen fogyasztottam el Marmalode túrós süteményét egy kis teával. Bácsikám felfigyelhetett a gyors majszolásomra, mert furcsán nézett rám.

-          - Maria? Mi ez a nagy sietség? Talán készülsz valahová? - kérdezte megütődve.

-          - Öhm…elnézést bácsikám. És igen, ma délelőtt találkozok Robinnal.

-          - Ó, a DeNoir fiú…értem már. - sejtelmesen elmosolyodott. Először Loveday, most meg ő is? Mi baja van mindenkinek?

Vállat vontam, és kisiettem az előtérbe. Ott találtam Wrolfot.

-          - Eljössz velem Wrolf? - kérdeztem kedvesen, és megsimogattam az állat fejét. Egy elégedett morgást hallatott, és felpattant. Ez gondolom igent jelentett.

Félórányi séta után, végül arra a helyre lyukadtam ki, ahol mindig is találkozni szoktunk. Robin egy farönkön ült, és egy fadarabot farigcsált a bicskájával. Messziről nem tudtam kivenni, hogy milyen alakja van. Lépteim zajára felnézett, és mosolyogva köszöntött.

-          - Jó reggelt, Hercegnő.

-          - Jó reggelt. - válaszoltam kedvesen.

Odamentem, és leültem mellé a rönkre. Wrolf mellém ült. Ekkor láttam meg a kis figurát. Egy kakas volt az.

-          - Miért éppen kakas?

-          - Na vajon miért? - kérdezte gúnyosan.

-          - Jól van, a klánod miatt, értem. Attól még megkérdezhetem nem?

-          - Mindent túlkomplikálsz. Tiszta Merryweather vagy. - forgatta meg a szemét.

-          - Te meg tiszta DeNoir. - feleltem dacosan. Hirtelen elhallgatott.

-          - De ezt szereted bennem, nem igaz? - kérdezte kajánul, és rám nézett. Én kicsit elfordítottam a fejem, nem mertem találkozni a tekintetével.

-          - Nézz rám. - suttogta, de én mégis hallottam. Alig láthatóan megráztam a fejem, éppen hogy csak észrevegye. Egy meleg tenyeret éreztem az államon, ahogy felé fordította a fejem. Találkoztam meleg barna szemeivel, és rögtön elvesztem bennük. Orrunk összeért, ajkunk csak néhány aprócska centi távolságra egymástól. Közeledni kezdett. Egyszercsak egy koppanást hallottam, és egy kis toboz gurult le a földre Robin feje búbjáról. Robin halkan szitkozódott, és a fejét simogatva felfelé tekintett. A fölöttünk lévő fáról egy vörösbegy csipogott, és ”építőanyagot” keresett a fészkéhez, közben száraz tobozokat lökdösött le ránk.

-          - Ezt direkt csináltad! - kiláltott fel neki Robin dühösen. A kis madárka csak a fejét aranyosan forgatva csipogott le a fiúra. Az egész jelenet annyira komikus volt, hogy röhögésben törtem ki, és majdnem ledőltem a rönkről. Robin hamarosan csatlakozott hozzám, és hasunkat fogva nevettünk vidáman.

Én hirtelen elhallgattam, és lehajtottam a fejem. Eszembe jutott az álmom, és eltűnődtem rajta. Ki volt az az ember? Ember volt egyáltalán? És mit akart? Kérdések milliói kerítették hatalmába a gondolataimat. Észre se vettem, hogy szomszédom is abbahagyta a nevetést, és aggódó szemekkel nézett rám.

-          - Maria?

Nincs válasz.

-          - Mariaa?

Még mindig semmi.

-          - Maria! - kiáltotta.

Felriadtam.

-          - Te-tessék? Mondtál valamit? - kérdeztem megzavarodva.

-          - Maria, minden rendben?

-          - Persze. Miért ne lenne?

-          - Ne próbálj átverni, túl jól ismerlek. Mi jutott eszedbe hirtelen? Mond el… - kérlelt engem olyan szemekkel, amelyeknek tudta, hogy nem tudok ellenállni. Sóhajtottam.

-          - Hát…rémálmom volt. És annyira valóságosnak tűnt…

-          - Mi volt benne?

-          - Este az erdőben futottam, még a hold sem volt fent az égen, és nem tudtam merre megyek. Valaki üldözött, de nem tudom, hogy ki. Egyszercsak megbotlottam egy kiálló gyökérben, vagy ágban és elestem. Felálltam, de akkor már ott állt előttem az az árny. Feketébe öltözött, és csuklya volt rajta, így nem láthattam az arcát. De valamit nagyon furcsálltam. Amikor elvigyorodott, megláttam a fogait. Ó Robin, olyanok voltak, akár egy farkasé. Nem hiszem, hogy egy embernek lehetnek ilyen fogai. Biztos vagyok benne, hogy ártani akart nekem. De ekkor felsikoltottam, és felébredtem. - amikor befejeztem, Robin nem mondott semmit. Csak nézett maga elé, és láttam rajta, hogy gondolkozik.

-          - Robin? Mi az? - kérdeztem kíváncsian.

-          - …Semmi. Felejtsd el, csak egy álom volt. - mondta szokatlanul nyugodtan. Nem mondott igazat. De nem tudtam tovább faggatni, mert máshova terelte a témát.

-          - Figyelj csak. Szeretnék mutatni valamit. - mondta vigyorogva.

-          - Mit?

-          - Persze majd megmondom tán? Meglepetés.

-          - Jó, jó. Akkor? Merre?

-          - Neked semerre. - mondta pimaszul. Hirtelen elővett egy fekete ruhadarabkát, és megfordított. Rákötötte a szememre. - Majd én vezetlek.

-          - Azt már nem! Még a végén direkt árokba vezetsz! - feleltem dacosan, és megpróbáltam kiszabadulni a szorításából.

-          - Ez nem is rossz ötlet. - éreztem az önelégült mosolyt a hangjában. - De nem kell aggódnod. Jó leszek, mint a kisangyal.

-          - Te? Mint egy angyal? Nekem annyi… - erre csak nevetni tudott, és elkezdett vezetni a vállamnál fogva a meglepetés felé…

2. rész: Vacsora a Merryweather házban

A/N: Ez is megvolt. Komolyan, az hittem csak csütörtökig végzek. De ma este megtámadott az ihlet, vagy mi a szösz és nem hagyott nyugodni :D. Várom a véleményeket.

Ja és tudom, azt írtam, hogy Robin's POV-ba lesz, de szerintem Maria bőrében könnyebb fogalmazni, úgyhogy ezt egy későbbi alkalomra halasztom.

Puszilok mindenkit!

/Sanixy96/

Maria’s POV (Point Of View)

…Mi ez a zaj? Jöjj, drága tőr!
Kirántja Romeo tőrét
Ez hüvelyed. (Magába döfi) Itt rozsdásodj te: ölj meg!
(Romeo holttestére rogy s meghal.)

Kop! Kop! Kop!

Ijedten kaptam fel a fejem a hang hallatán. Körbenéztem a szobában, és rájöttem: a toronyban vagyok, az ágyamban, és egy könyvet tartok a kezemben, amit csak az imént olvastam oly elmerülve. Azt is felfogtam, hogy a hang az ajtó felöl jött, pontosabban attól, aki az ajtó mögött állt. Kopogtattak.

-          - Szabad. - feleltem gyorsan, hogy ne várakoztassam meg a jövevényt. Az ajtó kinyílt, és egy női alak dugta be rajta a fejét. Világos barna, hosszú fürtjei lazán lógtak előre, ahogy a hölgy lehajolt kissé, hogy beférjen a kis toronyajtón. Gyönyörű szemei kápráztak a gyengécske fényben, mosolya szikrázott, akár maga a nap. Loveday volt az.

-          - Maria, édesem! - gyorsan betipegett és leült az ágy szélére. - Nem tudom, hogy az öcsém… - gyorsan a szavába vágtam.

-          - Igen Loveday, szólt nekem. Ma találkoztam vele az erdőben. - elmosolyodott.

-          - Akkor ideje lenne elkezdened öltözni. Egy óra múlva itt lesznek.

-          - Mi? Miért? Nem hiszem, hogy ez az este olyan fontos lenne, hogy… - most ő vágott a szavamba.

-          - Nem nyitok vitát. Szeretném, ha a legjobb oldaladat mutatnád, elvégre apám is eljön. Higgy nekem, tőle igenis egy elismerő teljesítmény, hogy egyáltalán elfogadta a meghívást.

Sóhajtottam, és kimásztam az ágyból. Tudtam, hogy jobb érvvel úgysem tudnék előhozakodni.

Fél óra múlva lefelé lépegettem a lépcsőn, rajtam smaragd zöld bársony ruha, fekete szalagokkal díszítve. Nem volt nagydolog, csak mégis egy kicsit elegánsabb az estére. A hajam egyszerűen le volt engedve, benne szintén néhány fekete szalag. Ahogy jött a kanyar megláttam a főbejárat előtt álló jövevényeket, Sir Benjaminnal és Mrs. Heliotropepal beszélgettek. Ott volt Cour De Noir, szokásos fekete öltözékében. Azon gondolkoztam, vajon öltözött-e valaha más színbe. Mellette Robin állt, szinte ugyanabban a göncben, amiben ma is láttam, kivéve a fekete bőrdzsekijét cserélte ki egy szebbre (szintén bőr), amin nem volt annyi szegecs, vagy gomb, vagy mi a csuda. A madártollas valami se volt rajta. Vajon mi a fenéért hordta azt a micsodát…soha nem tudtam rájönni. De a szokásos fekete kalapja még mindig rajta volt, igaz elég hiányos lett volna nélküle…az a kalap szinte már hozzánőtt a fejéhez, és nem tudtam volna máshogy elképzelni. A mellette álló férfira azonban gyanakvó pillantást vetettem. Olyan harmincöt év körüli lehetett, egy fehér inget, és fölé egy piros mellényt vett fel, és egyszerű, fekete kordszerű nadrágot. Még soha nem láttam errefelé, igaz, azóta, hogy megszöktem a várbörtönből, még egyszer sem voltam a De Noir várban. Nem tudhattam, nem tartozik-e a klánhoz.

Ahogy feléjük közeledtem, minden tekintet a teremben rám irányult. Egy pillanatra elkaptam Robin pillantását, és kedvesen elmosolyodtam, ő pedig viszonozta a mosolyt.

-          - Miss Merryweather! Örülök, hogy újra látlak. - köszöntött Cour De Noir mély öblös hangján.

-          - Én is örülök. - mosolyogtam. Azóta sokkal kedvesebb ember lett, de sajnos nem sokat találkoztunk. Éppen csak párszor az erdőben. Ekkor az ismeretlen lépett elém.

-          - Bizonyára engem még nem ismersz. A nevem Mr. Costa, Robin tanítója vagyok.

-          - Igazán? Nem is tudtam, hogy Robinnak van tanítója. - kérdő pillantást vetettem a fiúra, aki csak megvonta a vállát.

-          - Valahogy csak meg kellett tanulnom ezt-azt. Apám meg nem éppen tanító szellemű…

-          - No azért ne túlozzunk, te sem vagy éppen tökéletes diák…- torkolta le játékosan Mr. Costa. Beszédén érződött egy kis akcentus, meg hát a neve sem volt éppen angol…talán olasz? Viszont akkor mit keresett itt, Holdföldén? Furcsa érzéseim voltak ezzel az alakkal kapcsolatban, és nem tudtam, hogy miért…

Ezek után mindenki bevonult az étkezőbe, és helyet foglaltunk. Az asztalfőn természetesen Sir Benjamin ült, jobbján Cour De Noir. Elmerülten cseverésztek, mintha mindig is barátok lettek volna. Meg kell, hogy mondjam elég érdekes látványt nyújtott. Bácsikám balján Loveday ült, mellette helyezkedtem el én. Direkt mellé akartam kerülni, mert így szemmel tarthattam a velem szemben lévő Mr. Costát. Nem értettem miért nem vagyok vele olyan bizakodó, mint mindenki más a teremben. Mrs. Heliotrope semmi gyanúsat nem észlelhetett, mert állandóan kérdésekkel bombázta a tanítót a tanítási módszereiről, és megosztotta vele a sajátjait is. Robin Mr. Costa mellett ült, és hallgatta a beszélgetést. Bár nem hiszem, hogy érdekelte, mert valamilyen oknál fogva mindig éreztem egy kisebb rúgást a sípcsontomon. Arra is gondoltam, hogy Mr. Costa az, és hogy csak véletlenül csinálja, de ő folyamatosan nevelőnőmmel társalgott. Ezért csak ő lehetett, annál is inkább, mert az első rúgásoknál mikor ránéztem, mindig kajánul elmosolyodott. Már kezdtem unni. Jó, tényleg nem rúgott erőseket, de minek csinálta? Mással is elszórakoztathatná magát, nem csak azzal, hogy engem bosszant.  Aztán arra gondoltam, hogy talán ha nem figyelek rá, akkor abbahagyja.

Paff! - nem érdekel.

Paff! - még kevésbé nem érdekel.

Paff! - ah, azért ez már fájt.

Paff! - elég legyen már!

Paff! - jól van, ennek véget vetek.

Elővettem a leggyilkosabb arckifejezésemet, és dühösen ránéztem. Nem látszott, hogy hatott volna rá, csak még jobban elvigyorodott, és kacsintott egyet. Ah, hogy lehet ilyen gyerekes?

Robin kuncogott, és hirtelen Mrs. Heliotropehoz fordult.

-          - Mrs. Heliorope? - az említett meglepetten, de abbahagyta a beszélgetést és a fiúhoz fordult.

-          - I-igen?

-          - Esetleg nem cserélne helyet Mariával? Akkor könnyebben folytathatná a beszélgetést Mr. Costával. - Hogy mi van?? Most meg helyet akar velünk cseréltetni?

-          - Ugyan, szerintem így is nagyon jól hallják egymást…- Mrs. Heliotrope a szavamba vágott.

-          -  Maria, kedvesem, ez tényleg jó ötlet, tudod, hogy már nem igazi a hallásom. Cseréljünk helyet! - sóhajtottam. Úgy látszott ez nem az én napom. Mindenesetre engedelmesen helyet cseréltünk, így most az a felfújt hólyag ült velem szemben. Mire mindenki figyelme visszakalandozott az abbamaradt beszélgetésekre, halkan rászisszentem Robinra.

-          - Mi bajod van? Nem tudnál békésen beszélgetni, mint mindenki más?

-          - Nem. Ugyanis nem érdekel, hogy éppen milyen módszert akar alkalmazni rajtam Mr. Costa. Komolyan mintha valami kísérleti nyúl lennék!

-          - Ennyire zavar?

-          -Tudod elég idegesítő, ha állandóan csak rólad beszélnek.

-          - Ó, szóval a madárka szégyenlős? - mosolyodtam el önelégülten.

-          - Szó sincs róla! Csak…mindegy, miért nem csinálunk valamit, unom, hogy őket hallgatom…- hirtelen felderült az arca, megcsillant a szeme, és pimaszul elmosolyodott. - Miért nem vezetsz körbe a házban? Megmutathatnád a szobádat is… - ezen megforgattam a szemem.

-          - Jó, rendben. De nem tudom, bánnák-e, hogy…- a szavamba vágott.

-           - Apám? Maria körbevezetne a házban…nem baj ha most itt hagyjuk a vacsorát? - kérdezte az apjához fordulva.

-          - Menjetek csak. Mi megleszünk. - felelte Cour és legyintett a kezével. Robin fellengzősen rám mosolygott és felpattant a helyéről. Kinyújtotta a karját, hogy belékaroljak. Kis habozás után meg is tettem, és együtt kimentünk a teremből.

Körbevezettem az egész házban, amelyet most nem ecsetelnék, tudniillik Holdszállás hatalmas. Már csak egy volt hátra: a toronyszobám. Lassan lépkedtem fel a torony lépcsőin, Robin szorosan mögöttem.

-          - Hát nem mondom, lehetne a szobád egy szinttel lejjebb is. - nevetett.

-          - Mindjárt fent leszünk, ne aggódj.

Csakugyan néhány lépcsőfok után felértünk, és a kis ajtóhoz lépkedtünk. Még nekem is le kellett hajolnom, hogy beférjek a szűk ajtónyíláson, ne tudtam Robin hogy fog beférni.

-          - Kisebb ajtót nem tudtál keríteni, Hercegnő? - kérdezte gúnyosan, de végül csak be tudta evickélni magát a szobába. Körbenézett, majd egy gyors mozdulattal elterült az ágyon. - Nem rossz kéró. De az ágy lehetne egy kicsit keményebb is…

-          - Haha Mr. Kényes, na kelj föl, nem most kell aludni. - próbáltam felhúzni a bal karjánál fogva, de Robin nehezebb volt, mint hittem. Hiába erőlködtem, nem akart moccanni. Ráadásul minden próbálkozásom után egyre jobban nevetett. Ez azért idegesített.

-          - Hogy tudtál akkorákat ütni, hogy beliluljon a helye, most meg fel sem bírsz húzni az ágyról.

-          - Talán ha nem lenne akkora egód, könnyebben menne.

-          - Hé! - kapta fel a fejét hirtelen. Elnevettem magam és lehuppantam mellé az ágyra.

Hirtelen hátranyúlt és kihúzott valamit a háta alól. A könyv volt az amit ma olvastam.

-          - Ez meg mi?...Romeo és Júlia? - kérdezte fintorogva.

-          - Ne vágj ilyen képet! Nem én akartam elolvasni…Mrs. Heliotrope erőlteti. Különben sem hiszek a ”szerelem első látásban”, úgyhogy nem éppen nekem való olvasmány. - Erre nem mondott semmit. Kicsit meglepődtem, valami piszkálódásra számítottam, de nem. Robin csak nézett maga elé, és mintha egy kis gondterheltséget olvastam volna ki a szeméből. Fura…Mindenesetre igazat mondtam. Tényleg nem hittem benne. Hogy lehet ilyen ostobaságot kitalálni? Ahhoz, hogy valaki szerelembe essen, mélyebb érzésekre van szükség, nem látványra.

Éreztem, hogy keze megtalálja az enyémet és elkezd kis köröket rajzolni a kezemre. Szerintem nem vette észre, mit csinál, de úgy tűnt ez megnyugtatja, úgyhogy hagytam, hagy csinálja. Egy kis ideig ültünk így, csendben, majd észrevettük, hogy elszaladt az idő, és lesiettünk. Mr. Costáék már az ajtóban álltak, és a búcsúzó szavakat váltották. Mire az ajtóhoz értünk, Robin felém fordult, kezemet a kezébe vette és megcsókolta. Ezen kicsit elpirultam, de alig észrevehetően.

-          - Holnap 11-kor? - kérdezte.

-          - Jól hangzik. - bólintottam. - Elhozom Wrolfot is.

-          - Rendben. Akkor holnap. - bólintott és elbúcsúztunk.

-          - Viszlát Miss Merryweather. Remélem, nemsokára újra találkozunk. - köszönt el tőlem Mr. Costa is. Bólintottam, és elvonultam a szobámba. Aznap este mosolyogva feküdtem le, és talán úgy is aludtam el. Tudtam, hogy a holnapi nap jónak ígérkezik…