6. rész: Viharfelhők emlékekkel

A/N: Hát nehezen akar összegyűlni az a 10 hozzászólás. :/ Mindegy, most már ideje új részt felraknom, úgyhogy tessék. : ) Remélem, azért az újítás tetszik, nem tudom észrevettétek-e, hogy a saját rajzomat használtam fel hozzá. Kicsit béna lett, de csak ennyi telik tőlem.  Na, go olvasni! ;)

/sanixy96/

Egy hangos kürtszó verte fel az erdő csendjét. Mély baritonján szólalt meg, végigszántva a légkört, megmutatva mindennek és mindenkinek a hangját. Megrezegtette az ágakat, amelyek elengedtek néhány szárazra repedezett falevelet, és egy csapat madarat megrémisztve haladt tovább, arra késztetve őket, hogy szálljanak fel a magasba, meneküljenek a ”veszély” elől. A kürt jóval távolabbról szólt, mint a tisztás, amelyen most a két ifjú volt, mégis az egész környék hallotta, és aki tudta mit jelent, még azok is csodálkozva néztek az oda nem illő hang irányába. Valahogy így reagált Robin De Noir is: tudta mi ez a hang, és hogy mit jelent, de valahogy nem akarta elhinni. A kürt a De Noir klán várában szólt.

Maria’s POV (Point of View)

Amint megszólalt a hang, rögtön felverte a környéket. Én is csodálkozva kémleltem, hogy vajon honnan jöhet, de nem tudtam megállapítani a forrását.  Az egész jelenség csak pár pillanatig tartott, mégis mindent megváltoztatott. Nemcsak mi komolyodtunk el Robinnal, de a lovak és az erdő is kicsit mintha megrémültek volna, és a hirtelen beálló csend ijesztően hatott rám.

Csodálkozva fürkésztem Robin arcát, megpróbálva leolvasni róla az érzelmeket. Az egész fiúról szinte sütött a gondterheltség, a szemöldöke fölött rángatódzó kis ideg is erről árulkodott. Az egész viselkedése megrémített, még mindig a karjaiban tartott, de nem nézett rám, helyette a távolt figyelte: a De Noir várat. Nagyon törhette a fejét valamin, a szeme alatt meghúzódó fekete kontúrok mintha még sötétebbek lettek volna, ettől a megjelenése is sokkal sötétebb és titokzatosabb lett.

-          - Robin? – szólaltam meg meglepően gyenge hangon. Még abban sem voltam biztos, hogy hallotta, hiszen még mindig nem nézett rám. – Mi volt ez? – kérdeztem, most már egy hajszálnyit bátrabban. Nem válaszolt rögtön, pár pillanatig még a várat kémlelte, aztán a másodperc töredéke alatt megragadta az ép karomat és gyorsan odavonszolt Juliethez.

-          - El kell mennem. – mondta, és én az egészből nem értve semmit próbáltam lépést tartani vele, aki már épp arra készült, hogy felültet a lóra.

-          - Robin, várj egy kicsit! Mi ez az egész, mi volt ez a kürtszó, és miért kell elmenned? – zúdítottam rá a kérdéseket. Tudom lehettem volna kicsit türelmesebb is, de annyira hajtott a kíváncsiság. Egyszerűen nem bírtam fékezni magam, még a tarka kancára sem voltam hajlandó felülni. De Robin hirtelen maga felé fordított, és komoly arccal és kemény szemekkel nézett az én szürkéskék szemeimbe, olyan közelségben, hogy azt hittem a szívem kiugrik a helyéről.

-          - Maria, túl sok a kérdés, és túl kevés az idő. Kérlek, menj vissza Holdszállásra, és ne menj el onnan, amíg nem adok rá engedélyt, világos? – mondta halk, mégis ellentmondást nem tűrő hangon, így kénytelen kelletlen engedelmeskednem kellett, és ennek jelét adva bólintottam, amelyet ellenkező esetben soha nem tettem volna, ahhoz túl makacs voltam. De tudtam, hogy komoly dologról lehet szó, és ez meggyőzött arról, hogy tegyek belátása szerint. Vagy talán Robin közelsége késztetett erre?... Nem volt sok időm ezen filózni, mert társam gyorsan felültetett a nyeregbe, ügyelve, hogy a jobb karomnak ne essen baja és rögtön el is viharzott és felpattant a fekete hátasra.

-          - Robin, én… - nem tudom mit akartam mondani. Talán azt, hogy mondja, el mi történik. Vagy esetleg, hogy kísérjen el. De leginkább azt, hogy hagy menjek vele én is, hagy segítsek, hogy ott legyek vele bármi baj van. Merthogy akkor már éreztem, sőt szinte teljes bizonyossággal tudtam, hogy baj van. Nagy baj.

-          - Maria, minden rendben lesz. Bízz bennem! – nézett rám. Ezt olyan kedvességgel a hangjában mondta, hogy megint elállt a szavam, és csak bólintottam, alig láthatóan. Ezelőtt egy évvel még nem volt jellemző Robinra a kedvesség, figyelmesség és aggódás. Sőt, mintha teljes mértékben hiányoztak volna belőle ezek a tulajdonságok. Az ifjú De Noir leginkább makacs és pimasz volt, mindamellett ravasz és néha nyers is. Egy igazi tolvaj, akiből majd határozott vezető válik egyszer. Majd mikor barátok lettünk egyre többször volt kedves és figyelmes, még a piszkálódásai és gúnyolódásai is inkább pajkosak voltak, mint gonoszak. Igaz, többször előfordult, hogy összevesztünk, mert valamikor nem tudta leplezni énjét és olyankor szörnyen arrogáns és undok tudott lenni. De utána mindig kibékültünk, hol egyikünk kért bocsánatot hol a másik és az élet ment tovább. De csak most, ebben a lehetetlen szituációban jöttem rá, hogy mennyit változott és őszintén büszke voltam rá. Vagy talán nem is változott, csupán elém tárta lelkének egy másik darabját, amelyet gondosan elrejtett a kíváncsi szemek elől.

Enyhén megböktem Juliet oldalát a csizmámmal, és lassú galoppal távolodtam a tisztástól, a vörös virágtól, Robintól…Egy utolsó pillantást vetettem hátra, ahol a fiú vágtába kezdve tűnt el a fák sűrűjében.  Sóhajtottam, és visszafordultam.

A visszafelé úton végig Juliet navigált, aminek kifejezetten örültem, mert nem vagyok valami jó a tájékozódásban, ha arra kerül a sor. Így út közben volt alkalmam megcsodálni a tájat. Az egész erdő egyszerűen csodálatos volt, nem olyan, mint a Holdszállás felőli oldalon. Ott minden fa sötétnek, szinte már barátságtalannak hatott, és egyre inkább az lett minél jobban közeledtünk a vár felé. De az útvonal, amin végigmentünk mintha nem is ugyanaz az erdő lett volna, világosabb volt több növénnyel, illattal, élettel. Az idevezető utunkon nem igazán tudtam körülnézni, leginkább Robinnal voltam elfoglalva. Robin…Már megint ő járt a fejemben. A kíváncsiságomon túl, be kellett vallanom, hogy nagyon aggódtam érte. Szinte megőrjített, hogy nem tudtam róla semmit.

Viszonylag hamar értük el a hatalmas fehér kastélyt, amelynek tornyai most még magasabbnak tűntek a sötét felhőktől, amelyek pár perce kezdtek el gomolyogni, jelezve hogy vihar közeledik. Könnyedén lecsusszantam Juliet hátáról és finoman megveregettem az állat nyakát.. Ebben a pillanatban Digweed és Loveday törtek keresztül az ajtón, előbbi azért, hogy az elvezesse a lovat, utóbbi azért, hogy szorosan átöleljen; épphogy nem fulladtam meg.

-          - Jaj, Maria úgy aggódtam! Reméltem, hogy az öcsém hazaküld mielőtt…- és itt hirtelen megakadt, és a szája elé kapta a kezét, mintha már így is sokat mondott volna. Szemei kitágultak, és mereven kezdte el az avaros földet vizsgálni, mintha bármi érdekes lett volna rajta néhány szép színű levéltől eltekintve. Gyanakodva néztem rá és megszólaltam.

-          - Mielőtt mi, Loveday? – meglepődve nézett rám, mint aki fél, hogy kitudódik a titka, és épp egy hihető magyarázaton töri a fejét.

-          - Öö…mielőtt elered az eső, kedvesem! Nézd, milyen hatalmas esőfelhők gyülekeznek az égen, nem akartam, hogy elázz és beteg legyél. Tudod Robin milyen…képes esőben is egész nap az erdőben a hancúrozni. – mondta és erőltetetten elmosolyodott, rám villantva kedves csillogó szemeit.

-          - Igen…persze, tudom. – mondtam, de szavaim és gondolataim között mély szakadék tátongott. Egy szavát sem hittem el, ismertem Robint, bármilyen vakmerő és szeleburdi volt néha, azért neki se lett volna kedve az erdőben szétázni, aztán egy jó kis megfázással ágyba dőlni, és ott feküdni hetekig. A nő rám mosolygott – ezúttal őszintén -, majd meg akarta szorongatni a jobb kezemet, de én erősen felszisszentem a fájdalomtól, amely a sérült karomba nyilallt.

-          - Te jó ég, Maria, megsebesültél?! Hiszen a karod csupa kék-zöld folt! Gyerünk be gyorsan, ezt bizony fel kell kötözni! – mondta aggódva, és elkezdett befelé vonszolni a bal karomnál fogva.

A karom helyrerakásának folyamata nem volt éppen, hm…kellemes. Az erősségéről éppen nem híres Loveday igazán meghazudtolta ezt az állítást, ugyanis egy erős rántással visszarakta a karomat a helyére, ami valljuk be, szörnyen fájdalmas volt. Olyan érzés volt mintha éppen le akarta volna tépni a karomat, nem pedig visszarakni. Szerintem az egész környék az én kiáltásomtól zengett, még én is meglepődtem milyen hangos tudok lenni, ha úgy adódik. Utána egy gyógynövényekből összekevert krémet kent rá, amelynek zöldeskék színe és csípős illata volt a belekevert mentától. Végül befáslizta, és a nyakamba kötötte egy fehér kendővel. A krém kellemesen hűsítette a bőrt, kezdett elmúlni a fájdalmam.

Lovedaynek el kellett mennie, a ház úrnőjeként rengeteg feladat szakadt rá, míg a bácsikám nem volt itthon. Egy órával ezelőtt ment el Cour De Noir-hoz, hogy területi ügyekről tárgyaljanak. Egyedül maradtam. Mrs. Heliotrope a kora délutáni alvását végezte, Marmalode a konyhában tevékenykedett. Még Wrolf sem volt velem, valószínűleg az erdőben kószált valahol. Nagyot sóhajtva indultam fel a lépcsőn a toronyszobám felé, amely most olyan idegennek és barátságtalannak tűnt. Beléptem a szűk ajtón, és lehuppantam az ágyra.

A gondolataim megint a De Noir fiúra tévedtek, és megdörzsöltem az arcom. Maria, hagyd ezt abba! Túl sokat gondolsz rá… mondta a belső énem, és tudtam, hogy igaza…azaz, hogy igazam volt. Megpróbáltam elhessegetni a fejemből a nyomasztó gondolatokat, de minél jobban próbáltam annál rosszabb lett, és megfájdult a fejem. Elfújtam egy tincset az orrom elől. Kit akartam becsapni, minden apró rést a fejemben Robin töltött ki, ott lebegett előttem sötétbarna szeme, kissé göndör sötét fürtjei, a fekete kalapjával és tollaival, bőrdzsekijével…és féltem. Féltem, hogy elveszíthetem, hogy soha többé nem láthatom viszont. Az életem nem lett volna teljes itt, Holdföldén nélküle.  Erősen megráztam a fejem, a vörös tincseim csak úgy csapkodtak az arcom körül, és megindultam a szekrényem felé. Ideje volt átöltözni.

Levetettem a koszos, fű- és sárfoltos lovaglónadrágomat, csizmámat, blúzomat és mellényemet, és magamra kaptam egy méregzöld mélyen kivágott ruhát, egy vastag alsószoknyával egyetemben. De mivel ezt a ruhát Loveday-től kaptam, így a kivágás kicsit túl nagy volt, ezért felvettem rá egy világoszöld bolerót szép csipkeszegéllyel. Az ékszeres vitrinemhez léptem és kiemeltem belőle egy aranyból készült szív alakú medált, ami szintén egy arany láncon függött. Szép emlékek fűztek a nyaklánchoz, és mosolyogva elevenítettem fel az esküvő napját…

Az egész terem emberektől nyüzsgött. Minden férfi és nő csinosan felöltözve, pezsgőspoharakkal felszerelkezve cseverészett, néha egy-egy kacaj, vagy hangosabb hahota hallatszott a csapatokba rendeződött társalgóktól. A díszítés csodálatos volt: a hatalmas gyertyatartón, ami a mennyezetről függött minden gyertya meg volt gyújtva, sőt még a falon lévők is, és csodás világosság járta be a termet. Fehér virágcsokrok voltak mindenhol, az ablakokban, a falakra erősítve. A bútorokon fehér és bíbor szalagok lengtek, és lebbentek egyet, amikor egy-egy öltönyös alak suhant el mellettük. A vendégek csoportja láthatóan megoszlott. Volt ott piperkőc londoni ficsúr, visszafogottabb, ámde mégis elegáns férfiúk, pletykáló városi és falusi hölgyek, de leginkább a De Noir klán tagjai tűntek ki, akik erre a különleges alkalomra sem voltak hajlandóak levetni a fekete öltözéket és a csizmákat. De még így is kitettek magukért: lekerültek a koszos, szakadt kabátok, bőrkiegészítők, nadrágok, és helyette tiszta ingek, elegánsabb kabátok kerültek a helyükre.

Ott álltam a lépcső korlátjánál és a vendégeket figyeltem. Igazán kicsíptem magam erre az alkalomra, éj kék uszályos ruhát vettem fel, amely hátul apró gömb alakú, ezüstszínű brossokkal volt díszítve. Hajamat laza, mégis elegáns kontyba fogtam ezüst szalagokkal és két göndör tincs lógott ki az arcom két oldalán, füleimben ezüstfülbevalókkal, amelyek rózsát mintáztak. Pezsgőspohárral a kezemben támasztottam a korlátot, és igyekeztem egyenesen állni, hiszen a magas sarkúm kissé feltörte a lábamat. Loveday-t és a bácsikámat figyeltem, ahogy egymás mellett álltak, mosolyogva, immáron gyűrűs kezekkel társalogtak egy öregúrral, aki épp nagy átéléssel mesélt valamit. Mindketten ragyogtak a boldogságtól.

Hirtelen két 17 éves forma fiú lépett elém. Rájuk mosolyogtam, ők voltak Luke és Philip, a fekete kakas klánból.

-          - Helló Maria. – köszöntött szélesen vigyorogva Luke és kezet csókolt. Utóbbi ugyanezt tette, és átnyújtott nekem egy másik pezsgős poharat, ugyanis az, amit a kezemben tartottam már üres volt.

-          - Ó, köszönöm, már kezdtem megszomjazni. – mosolyogtam rájuk. Luke rövid, szőkésbarna, enyhén tüsis hajú fiú volt, szikrázó mosollyal és gesztenyebarna szemekkel. Mindig megragadta az alkalmat, hogy teli fogból elvigyorodjon, ha tréfákról volt szó, mindig ő volt az első, aki ott termett, hogy egy még nagyobb viccel szálljon be a beszélgetésbe. Igazi mókamester volt, akinek állandó mosolya nem volt idegesítő, inkább csak aranyos. Philip tőle egy kicsit alacsonyabb volt, de nálam még így is magasabb. Neki fekete borzas haja volt, erős állkapocscsontja és mélykék szeme. Ő inkább az a csendes filozófus volt, aki általában kimaradt a hülyéskedésekből, de ha valaki valami ostobaságot, vagy neki nem tetsző dolgot mondott, akkor iszonyatosan le tudta oltani. Valamint nagyon szerette az állatokat, főleg a lovakat.

-          - Csak én ittam túl sok puncsot, vagy jól látom, hogy ahelyett, hogy jól éreznéd magad, a sarokban álldogálsz egyedül, és az üres poharadba bámulsz? – kérdezte pimaszul kedvesen Luke, keresztbe tett karokkal.

-          - Rosszul látod. Nagyon is jól érzem itt magam. – mondtam. Nem egészen az igazságnak megfelelően.

-          - Igen. Látszik. – mondta Philip mosolyogva, ezzel megnevettetve barátját. Sóhajtottam. Igazuk volt, nem éreztem igazán jól magam. Hiányzott a legjobb barátom…Robin, aki szintén a két fiú barátja volt. Észrevettem, hogy Luke tekintete közben máshova tévedt. Egy hosszú fekete hajú lányt nézett, aki a barátnőivel nevetgélt. Ő volt Luisa, szintén a De Noir várba tartozott. Néha beszéltem vele, és egész jó ismerősök lettünk, bár ne sokat találkoztunk a távolságok miatt, és különben sem jártam sokat a várba. Egyszer csak rám nézett, kedvesen elmosolyodott és integetett nekem. Visszaintegettem, majd arra lettem figyelmes, hogy Luke már a lány felé vette az irányt. Önkéntelenül is elnevettem magam Philippel együtt.

-          - Ha nem haragszol, inkább vele megyek, teljesen kiszámíthatatlan. – mondta nevetve, fejét a távolodó fiú felé intve.

-          - Persze, menj csak. – válaszoltam megértően, bár nem akartam megint egyedül maradni. Láthatta rajtam, hogy kicsit elkámpicsorodtam, kissé le is hajtottam a fejem, de a következő pillanatban Philip az államnál fogva megemelte, és így belenézhettem a kék szemeibe.

-          - Ne szomorkodj, Maria. Te vagy Holdfölde legszebbje, ráadásul holdhercegnő is. Keress magadnak egy táncpartnert, nem hiszem, hogy bárki is vonakodni fog majd. – mondta egy bíztató mosollyal az arcán, és elindult Luke irányába, majd még egy pillanatra visszafordult. – De ne aggódj, ő is itt lesz. – mondta titokzatosan rám kacsintva, és már ment is tovább.

Meglepődtem ezen a kijelentésen, nem tudtam hirtelen hova rakni, de valahol mélyen végig tudtam kire gondolt…csak nem akartam elhinni. Azt mondta nem jön el, hogy halaszthatatlan dolga akadt, és ez nagyon rosszuleset, szinte szívszaggatóan rosszul. Elmélkedésem közben csak azt vettem észre, hogy valaki érdes tenyerével összekulcsolja a kezemet. Meglepődve odapillantottam és rögtön elöntött a forróság. Előttem Robin De Noir állt, teljes életnagyságban, kezemet a szájához emelte és puha csókot lehelt rá. az érintéstől, ha lehet még jobban elpirultam, és teljes szívemből elmosolyodtam.

-          - Miss Merryweather… - szólított meg pajkossággal, mégis udvariasan. A szívem a torkomban dobogott.

-          - Sir Robin…- mondtam és ezen mindketten elnevettük magunkat, annyira furcsán hangzott ez a név, szinte már nevetségesen. – Örülök, hogy eljöttél. – mondtam végül, megtörve a nevetést.

-          - Örülök, hogy eljöhettem. – utánzott. – Hoztam neked valamit. – mosolygott és elengedte a kezem, hogy belenyúljon a kabátja zsebébe, amely elegáns és tiszta volt, és kivett belőle egy arany nyakláncot. A szám elé kaptam a tenyerem, annyira elbűvölt a gyönyörű nyakék. A hosszú aranyláncon egy szív alakú medál lógott, felületén kisebb mélyedések voltak, megtörve rajta a fényt. A medál tündökölt a legszebben az egész teremben.

-          - Ó, Robin ez gyönyörű! Köszönöm! – mondtam, és nem bírtam levenni róla a szemem, annyira szép volt.

-          - Ugyan, semmiség. – válaszolta féloldalasan mosolyogva és vállat vont. Megfordultam, hogy a nyakamba tudja tenni, éreztem, hogy erős kezeivel átnyúl a vállam felett és könnyedén összekapcsolja a két láncvéget. Szinte alig ért hozzám mégis az egész hátam libabőrös lett, és kirázott a hideg a férfias illatát érezve, ami olyan volt, mint a fenyő, fahéj és alkohol keveréke. Visszafordultam és újra szembetaláltam magam a két barna szempárral. Megigazítottam magamon új ékszeremet: tökéletesen passzolt hozzám. Robin kinyújtotta a kezét felém arra várva, hogy elfogadjam. Az szemébe néztem, ami vegyes érzelmekkel volt tele. Volt benne boldogság, kedvesség, pajkosság, és talán szenvedély is…Elmosolyodtam és boldogan helyeztem a tenyerem az övébe, ő pedig a terem közepe felé vezetett ahol boldog párok táncoltak felszabadultan…

Boldogan szorítottam magamhoz a medált, szinte újra átéltem a helyzetet, ahogy a hideg fém a nyakamhoz ért. Éreztem Robin illatát, a virágokét, hallottam a suhanó uszályok hangját, a lágy zenét…

Hirtelen nagyon dörrent odakint az ég, olyannyira, hogy összerezzentem. Az ablakomra vetettem a tekintetem, és láttam, hogy megkezdődött a vihar és hatalmas cseppekben zuhogott az eső, és erősen verte az üveget és a tetőt is.

Nagyot sóhajtottam és a nyaklánccal a kezemben rádőltem az ágyra. Robin, kérlek légy óvatos…gondoltam, és éreztem az arcomon legördülő meleg könnyeket. Aznap sírva aludtam el…