3. rész: A legszörnyűbb rémálmod

A/N: 3. RÉSZ!! :D Tudom, egy kicsit rövidebb, mint a többi, de a meglepetést a következőre akartam hagyni. ;) Ezt a részt minden kedves olvasómnak ajánlom, és remélem Lady is hamar el tudja olvasni. Sok sikert a költözéshez! Az egyik szavazás lezárult. A szavazatok alapján azt akarjátok, hogy folytatódjon a történet, úgyhogy így is fogok tenni. 

A cselekmény már kezd bonyolódni, és Maria hamarosan találkozik új ellenségével:))

Puszillak titeket! 

_____________________________

Maria’s POV

Este. Ilyenkor az erdő fekete lepelbe burkolózik, lehetetlenné téve a tájékozódást. A fák csupán szürke homállyá válnak, és ágaik olyanok, mint karmos kezek, amelyek vissza akarnak rántani, mielőtt eléred a célod. Ilyenkor a hold sem tud segíteni, azzal, hogy ezüstös fényével megmutatja az utat, mert a fekete felhők eltakarják, elrejtik, minden erdei utazó elöl.

Fenyegetően lebegtek ott, és figyelmeztettek: vihar közeledik. De engem nem érdekelt sem a leszálló éj, sem a sötétség, csak futottam és futottam, ahogy a lábam bírta. Valaki üldözött. Hallottam a nehéz csizmák dohogását a talajon, ahogy néhány száraz ág, vagy falevél megreccsent alattuk. Fehér hálóruhában, és hálóköntösben voltam, a lábamon csupán egy otthoni papucs. Szörnyen fáztam. De nem érdekelt, nem érdekelt, csak futottam, és futottam, nem kaphatott el. Soha…

Nagy sietségemben megbotlottam egy kiálló gyökérben, és nagyot zuhantam. Legalább egy métert csúsztam a földön. Mire megpróbáltam felevickélni magam, a fekete árny már ott állt előttem. Csuklyája a fejére húzva, így nem láthattam mást csak egy pengevékony, vértelen ajkat, ahogy ördögi vigyorra húzódik, megmutatva az éles fogakat.

-          Végre találkozunk…Holdhercegnő.

-          Ki maga, és mit akar? - pánikba estem.

-          Hogy én ki vagyok? - szünet - …a legszörnyűbb rémálmod.

Felsikoltottam.

Az ágyamban ültem, és szuszogtam. A takaró és párnák nedvesek voltak az izzadságtól, és ekkor eszméltem fel. Csak egy álom volt. Nagyot sóhajtottam megkönnyebbülve, és visszadőltem a puha matracra, ami szintén nedves volt.

Még soha nem volt ilyen álmom. Persze, álmodtam már rosszat, jó párszor, de ez akkor is…más volt. Igazinak tűnt. Olyan volt, mint egy jóslat…

Gyorsan öltöztem, csak úgy kapkodtam magamra a ruhákat. Kicsit elaludtam, pedig tudtam, hogy ma Robinnal találkozok. Egy kék bársony ruhát vettem fel, nem túl hosszú uszállyal, olyat, ami pont illik egy erdei sétához.

Kettesével szedve a lépcsőket futottam le az étkezőbe. Nem éppen illedelmes dolog, de tényleg sietnem kellett. Jóízűen fogyasztottam el Marmalode túrós süteményét egy kis teával. Bácsikám felfigyelhetett a gyors majszolásomra, mert furcsán nézett rám.

-          - Maria? Mi ez a nagy sietség? Talán készülsz valahová? - kérdezte megütődve.

-          - Öhm…elnézést bácsikám. És igen, ma délelőtt találkozok Robinnal.

-          - Ó, a DeNoir fiú…értem már. - sejtelmesen elmosolyodott. Először Loveday, most meg ő is? Mi baja van mindenkinek?

Vállat vontam, és kisiettem az előtérbe. Ott találtam Wrolfot.

-          - Eljössz velem Wrolf? - kérdeztem kedvesen, és megsimogattam az állat fejét. Egy elégedett morgást hallatott, és felpattant. Ez gondolom igent jelentett.

Félórányi séta után, végül arra a helyre lyukadtam ki, ahol mindig is találkozni szoktunk. Robin egy farönkön ült, és egy fadarabot farigcsált a bicskájával. Messziről nem tudtam kivenni, hogy milyen alakja van. Lépteim zajára felnézett, és mosolyogva köszöntött.

-          - Jó reggelt, Hercegnő.

-          - Jó reggelt. - válaszoltam kedvesen.

Odamentem, és leültem mellé a rönkre. Wrolf mellém ült. Ekkor láttam meg a kis figurát. Egy kakas volt az.

-          - Miért éppen kakas?

-          - Na vajon miért? - kérdezte gúnyosan.

-          - Jól van, a klánod miatt, értem. Attól még megkérdezhetem nem?

-          - Mindent túlkomplikálsz. Tiszta Merryweather vagy. - forgatta meg a szemét.

-          - Te meg tiszta DeNoir. - feleltem dacosan. Hirtelen elhallgatott.

-          - De ezt szereted bennem, nem igaz? - kérdezte kajánul, és rám nézett. Én kicsit elfordítottam a fejem, nem mertem találkozni a tekintetével.

-          - Nézz rám. - suttogta, de én mégis hallottam. Alig láthatóan megráztam a fejem, éppen hogy csak észrevegye. Egy meleg tenyeret éreztem az államon, ahogy felé fordította a fejem. Találkoztam meleg barna szemeivel, és rögtön elvesztem bennük. Orrunk összeért, ajkunk csak néhány aprócska centi távolságra egymástól. Közeledni kezdett. Egyszercsak egy koppanást hallottam, és egy kis toboz gurult le a földre Robin feje búbjáról. Robin halkan szitkozódott, és a fejét simogatva felfelé tekintett. A fölöttünk lévő fáról egy vörösbegy csipogott, és ”építőanyagot” keresett a fészkéhez, közben száraz tobozokat lökdösött le ránk.

-          - Ezt direkt csináltad! - kiláltott fel neki Robin dühösen. A kis madárka csak a fejét aranyosan forgatva csipogott le a fiúra. Az egész jelenet annyira komikus volt, hogy röhögésben törtem ki, és majdnem ledőltem a rönkről. Robin hamarosan csatlakozott hozzám, és hasunkat fogva nevettünk vidáman.

Én hirtelen elhallgattam, és lehajtottam a fejem. Eszembe jutott az álmom, és eltűnődtem rajta. Ki volt az az ember? Ember volt egyáltalán? És mit akart? Kérdések milliói kerítették hatalmába a gondolataimat. Észre se vettem, hogy szomszédom is abbahagyta a nevetést, és aggódó szemekkel nézett rám.

-          - Maria?

Nincs válasz.

-          - Mariaa?

Még mindig semmi.

-          - Maria! - kiáltotta.

Felriadtam.

-          - Te-tessék? Mondtál valamit? - kérdeztem megzavarodva.

-          - Maria, minden rendben?

-          - Persze. Miért ne lenne?

-          - Ne próbálj átverni, túl jól ismerlek. Mi jutott eszedbe hirtelen? Mond el… - kérlelt engem olyan szemekkel, amelyeknek tudta, hogy nem tudok ellenállni. Sóhajtottam.

-          - Hát…rémálmom volt. És annyira valóságosnak tűnt…

-          - Mi volt benne?

-          - Este az erdőben futottam, még a hold sem volt fent az égen, és nem tudtam merre megyek. Valaki üldözött, de nem tudom, hogy ki. Egyszercsak megbotlottam egy kiálló gyökérben, vagy ágban és elestem. Felálltam, de akkor már ott állt előttem az az árny. Feketébe öltözött, és csuklya volt rajta, így nem láthattam az arcát. De valamit nagyon furcsálltam. Amikor elvigyorodott, megláttam a fogait. Ó Robin, olyanok voltak, akár egy farkasé. Nem hiszem, hogy egy embernek lehetnek ilyen fogai. Biztos vagyok benne, hogy ártani akart nekem. De ekkor felsikoltottam, és felébredtem. - amikor befejeztem, Robin nem mondott semmit. Csak nézett maga elé, és láttam rajta, hogy gondolkozik.

-          - Robin? Mi az? - kérdeztem kíváncsian.

-          - …Semmi. Felejtsd el, csak egy álom volt. - mondta szokatlanul nyugodtan. Nem mondott igazat. De nem tudtam tovább faggatni, mert máshova terelte a témát.

-          - Figyelj csak. Szeretnék mutatni valamit. - mondta vigyorogva.

-          - Mit?

-          - Persze majd megmondom tán? Meglepetés.

-          - Jó, jó. Akkor? Merre?

-          - Neked semerre. - mondta pimaszul. Hirtelen elővett egy fekete ruhadarabkát, és megfordított. Rákötötte a szememre. - Majd én vezetlek.

-          - Azt már nem! Még a végén direkt árokba vezetsz! - feleltem dacosan, és megpróbáltam kiszabadulni a szorításából.

-          - Ez nem is rossz ötlet. - éreztem az önelégült mosolyt a hangjában. - De nem kell aggódnod. Jó leszek, mint a kisangyal.

-          - Te? Mint egy angyal? Nekem annyi… - erre csak nevetni tudott, és elkezdett vezetni a vállamnál fogva a meglepetés felé…

2. rész: Vacsora a Merryweather házban

A/N: Ez is megvolt. Komolyan, az hittem csak csütörtökig végzek. De ma este megtámadott az ihlet, vagy mi a szösz és nem hagyott nyugodni :D. Várom a véleményeket.

Ja és tudom, azt írtam, hogy Robin's POV-ba lesz, de szerintem Maria bőrében könnyebb fogalmazni, úgyhogy ezt egy későbbi alkalomra halasztom.

Puszilok mindenkit!

/Sanixy96/

Maria’s POV (Point Of View)

…Mi ez a zaj? Jöjj, drága tőr!
Kirántja Romeo tőrét
Ez hüvelyed. (Magába döfi) Itt rozsdásodj te: ölj meg!
(Romeo holttestére rogy s meghal.)

Kop! Kop! Kop!

Ijedten kaptam fel a fejem a hang hallatán. Körbenéztem a szobában, és rájöttem: a toronyban vagyok, az ágyamban, és egy könyvet tartok a kezemben, amit csak az imént olvastam oly elmerülve. Azt is felfogtam, hogy a hang az ajtó felöl jött, pontosabban attól, aki az ajtó mögött állt. Kopogtattak.

-          - Szabad. - feleltem gyorsan, hogy ne várakoztassam meg a jövevényt. Az ajtó kinyílt, és egy női alak dugta be rajta a fejét. Világos barna, hosszú fürtjei lazán lógtak előre, ahogy a hölgy lehajolt kissé, hogy beférjen a kis toronyajtón. Gyönyörű szemei kápráztak a gyengécske fényben, mosolya szikrázott, akár maga a nap. Loveday volt az.

-          - Maria, édesem! - gyorsan betipegett és leült az ágy szélére. - Nem tudom, hogy az öcsém… - gyorsan a szavába vágtam.

-          - Igen Loveday, szólt nekem. Ma találkoztam vele az erdőben. - elmosolyodott.

-          - Akkor ideje lenne elkezdened öltözni. Egy óra múlva itt lesznek.

-          - Mi? Miért? Nem hiszem, hogy ez az este olyan fontos lenne, hogy… - most ő vágott a szavamba.

-          - Nem nyitok vitát. Szeretném, ha a legjobb oldaladat mutatnád, elvégre apám is eljön. Higgy nekem, tőle igenis egy elismerő teljesítmény, hogy egyáltalán elfogadta a meghívást.

Sóhajtottam, és kimásztam az ágyból. Tudtam, hogy jobb érvvel úgysem tudnék előhozakodni.

Fél óra múlva lefelé lépegettem a lépcsőn, rajtam smaragd zöld bársony ruha, fekete szalagokkal díszítve. Nem volt nagydolog, csak mégis egy kicsit elegánsabb az estére. A hajam egyszerűen le volt engedve, benne szintén néhány fekete szalag. Ahogy jött a kanyar megláttam a főbejárat előtt álló jövevényeket, Sir Benjaminnal és Mrs. Heliotropepal beszélgettek. Ott volt Cour De Noir, szokásos fekete öltözékében. Azon gondolkoztam, vajon öltözött-e valaha más színbe. Mellette Robin állt, szinte ugyanabban a göncben, amiben ma is láttam, kivéve a fekete bőrdzsekijét cserélte ki egy szebbre (szintén bőr), amin nem volt annyi szegecs, vagy gomb, vagy mi a csuda. A madártollas valami se volt rajta. Vajon mi a fenéért hordta azt a micsodát…soha nem tudtam rájönni. De a szokásos fekete kalapja még mindig rajta volt, igaz elég hiányos lett volna nélküle…az a kalap szinte már hozzánőtt a fejéhez, és nem tudtam volna máshogy elképzelni. A mellette álló férfira azonban gyanakvó pillantást vetettem. Olyan harmincöt év körüli lehetett, egy fehér inget, és fölé egy piros mellényt vett fel, és egyszerű, fekete kordszerű nadrágot. Még soha nem láttam errefelé, igaz, azóta, hogy megszöktem a várbörtönből, még egyszer sem voltam a De Noir várban. Nem tudhattam, nem tartozik-e a klánhoz.

Ahogy feléjük közeledtem, minden tekintet a teremben rám irányult. Egy pillanatra elkaptam Robin pillantását, és kedvesen elmosolyodtam, ő pedig viszonozta a mosolyt.

-          - Miss Merryweather! Örülök, hogy újra látlak. - köszöntött Cour De Noir mély öblös hangján.

-          - Én is örülök. - mosolyogtam. Azóta sokkal kedvesebb ember lett, de sajnos nem sokat találkoztunk. Éppen csak párszor az erdőben. Ekkor az ismeretlen lépett elém.

-          - Bizonyára engem még nem ismersz. A nevem Mr. Costa, Robin tanítója vagyok.

-          - Igazán? Nem is tudtam, hogy Robinnak van tanítója. - kérdő pillantást vetettem a fiúra, aki csak megvonta a vállát.

-          - Valahogy csak meg kellett tanulnom ezt-azt. Apám meg nem éppen tanító szellemű…

-          - No azért ne túlozzunk, te sem vagy éppen tökéletes diák…- torkolta le játékosan Mr. Costa. Beszédén érződött egy kis akcentus, meg hát a neve sem volt éppen angol…talán olasz? Viszont akkor mit keresett itt, Holdföldén? Furcsa érzéseim voltak ezzel az alakkal kapcsolatban, és nem tudtam, hogy miért…

Ezek után mindenki bevonult az étkezőbe, és helyet foglaltunk. Az asztalfőn természetesen Sir Benjamin ült, jobbján Cour De Noir. Elmerülten cseverésztek, mintha mindig is barátok lettek volna. Meg kell, hogy mondjam elég érdekes látványt nyújtott. Bácsikám balján Loveday ült, mellette helyezkedtem el én. Direkt mellé akartam kerülni, mert így szemmel tarthattam a velem szemben lévő Mr. Costát. Nem értettem miért nem vagyok vele olyan bizakodó, mint mindenki más a teremben. Mrs. Heliotrope semmi gyanúsat nem észlelhetett, mert állandóan kérdésekkel bombázta a tanítót a tanítási módszereiről, és megosztotta vele a sajátjait is. Robin Mr. Costa mellett ült, és hallgatta a beszélgetést. Bár nem hiszem, hogy érdekelte, mert valamilyen oknál fogva mindig éreztem egy kisebb rúgást a sípcsontomon. Arra is gondoltam, hogy Mr. Costa az, és hogy csak véletlenül csinálja, de ő folyamatosan nevelőnőmmel társalgott. Ezért csak ő lehetett, annál is inkább, mert az első rúgásoknál mikor ránéztem, mindig kajánul elmosolyodott. Már kezdtem unni. Jó, tényleg nem rúgott erőseket, de minek csinálta? Mással is elszórakoztathatná magát, nem csak azzal, hogy engem bosszant.  Aztán arra gondoltam, hogy talán ha nem figyelek rá, akkor abbahagyja.

Paff! - nem érdekel.

Paff! - még kevésbé nem érdekel.

Paff! - ah, azért ez már fájt.

Paff! - elég legyen már!

Paff! - jól van, ennek véget vetek.

Elővettem a leggyilkosabb arckifejezésemet, és dühösen ránéztem. Nem látszott, hogy hatott volna rá, csak még jobban elvigyorodott, és kacsintott egyet. Ah, hogy lehet ilyen gyerekes?

Robin kuncogott, és hirtelen Mrs. Heliotropehoz fordult.

-          - Mrs. Heliorope? - az említett meglepetten, de abbahagyta a beszélgetést és a fiúhoz fordult.

-          - I-igen?

-          - Esetleg nem cserélne helyet Mariával? Akkor könnyebben folytathatná a beszélgetést Mr. Costával. - Hogy mi van?? Most meg helyet akar velünk cseréltetni?

-          - Ugyan, szerintem így is nagyon jól hallják egymást…- Mrs. Heliotrope a szavamba vágott.

-          -  Maria, kedvesem, ez tényleg jó ötlet, tudod, hogy már nem igazi a hallásom. Cseréljünk helyet! - sóhajtottam. Úgy látszott ez nem az én napom. Mindenesetre engedelmesen helyet cseréltünk, így most az a felfújt hólyag ült velem szemben. Mire mindenki figyelme visszakalandozott az abbamaradt beszélgetésekre, halkan rászisszentem Robinra.

-          - Mi bajod van? Nem tudnál békésen beszélgetni, mint mindenki más?

-          - Nem. Ugyanis nem érdekel, hogy éppen milyen módszert akar alkalmazni rajtam Mr. Costa. Komolyan mintha valami kísérleti nyúl lennék!

-          - Ennyire zavar?

-          -Tudod elég idegesítő, ha állandóan csak rólad beszélnek.

-          - Ó, szóval a madárka szégyenlős? - mosolyodtam el önelégülten.

-          - Szó sincs róla! Csak…mindegy, miért nem csinálunk valamit, unom, hogy őket hallgatom…- hirtelen felderült az arca, megcsillant a szeme, és pimaszul elmosolyodott. - Miért nem vezetsz körbe a házban? Megmutathatnád a szobádat is… - ezen megforgattam a szemem.

-          - Jó, rendben. De nem tudom, bánnák-e, hogy…- a szavamba vágott.

-           - Apám? Maria körbevezetne a házban…nem baj ha most itt hagyjuk a vacsorát? - kérdezte az apjához fordulva.

-          - Menjetek csak. Mi megleszünk. - felelte Cour és legyintett a kezével. Robin fellengzősen rám mosolygott és felpattant a helyéről. Kinyújtotta a karját, hogy belékaroljak. Kis habozás után meg is tettem, és együtt kimentünk a teremből.

Körbevezettem az egész házban, amelyet most nem ecsetelnék, tudniillik Holdszállás hatalmas. Már csak egy volt hátra: a toronyszobám. Lassan lépkedtem fel a torony lépcsőin, Robin szorosan mögöttem.

-          - Hát nem mondom, lehetne a szobád egy szinttel lejjebb is. - nevetett.

-          - Mindjárt fent leszünk, ne aggódj.

Csakugyan néhány lépcsőfok után felértünk, és a kis ajtóhoz lépkedtünk. Még nekem is le kellett hajolnom, hogy beférjek a szűk ajtónyíláson, ne tudtam Robin hogy fog beférni.

-          - Kisebb ajtót nem tudtál keríteni, Hercegnő? - kérdezte gúnyosan, de végül csak be tudta evickélni magát a szobába. Körbenézett, majd egy gyors mozdulattal elterült az ágyon. - Nem rossz kéró. De az ágy lehetne egy kicsit keményebb is…

-          - Haha Mr. Kényes, na kelj föl, nem most kell aludni. - próbáltam felhúzni a bal karjánál fogva, de Robin nehezebb volt, mint hittem. Hiába erőlködtem, nem akart moccanni. Ráadásul minden próbálkozásom után egyre jobban nevetett. Ez azért idegesített.

-          - Hogy tudtál akkorákat ütni, hogy beliluljon a helye, most meg fel sem bírsz húzni az ágyról.

-          - Talán ha nem lenne akkora egód, könnyebben menne.

-          - Hé! - kapta fel a fejét hirtelen. Elnevettem magam és lehuppantam mellé az ágyra.

Hirtelen hátranyúlt és kihúzott valamit a háta alól. A könyv volt az amit ma olvastam.

-          - Ez meg mi?...Romeo és Júlia? - kérdezte fintorogva.

-          - Ne vágj ilyen képet! Nem én akartam elolvasni…Mrs. Heliotrope erőlteti. Különben sem hiszek a ”szerelem első látásban”, úgyhogy nem éppen nekem való olvasmány. - Erre nem mondott semmit. Kicsit meglepődtem, valami piszkálódásra számítottam, de nem. Robin csak nézett maga elé, és mintha egy kis gondterheltséget olvastam volna ki a szeméből. Fura…Mindenesetre igazat mondtam. Tényleg nem hittem benne. Hogy lehet ilyen ostobaságot kitalálni? Ahhoz, hogy valaki szerelembe essen, mélyebb érzésekre van szükség, nem látványra.

Éreztem, hogy keze megtalálja az enyémet és elkezd kis köröket rajzolni a kezemre. Szerintem nem vette észre, mit csinál, de úgy tűnt ez megnyugtatja, úgyhogy hagytam, hagy csinálja. Egy kis ideig ültünk így, csendben, majd észrevettük, hogy elszaladt az idő, és lesiettünk. Mr. Costáék már az ajtóban álltak, és a búcsúzó szavakat váltották. Mire az ajtóhoz értünk, Robin felém fordult, kezemet a kezébe vette és megcsókolta. Ezen kicsit elpirultam, de alig észrevehetően.

-          - Holnap 11-kor? - kérdezte.

-          - Jól hangzik. - bólintottam. - Elhozom Wrolfot is.

-          - Rendben. Akkor holnap. - bólintott és elbúcsúztunk.

-          - Viszlát Miss Merryweather. Remélem, nemsokára újra találkozunk. - köszönt el tőlem Mr. Costa is. Bólintottam, és elvonultam a szobámba. Aznap este mosolyogva feküdtem le, és talán úgy is aludtam el. Tudtam, hogy a holnapi nap jónak ígérkezik…

1. rész: Minek az a kalap?

A/N(Author’s Note): Huhh...az első rész. Nem hittem volna, hogy még ma befejezem...a leírást legalább 5-ször átírtam -.-" Az írás keményebb meló mint hittem. Tudom, a cím szörnyű, de semmi nem jutott az eszembe...De azért remélem tetszik :D 

A következő rész címe "Vacsora a Merryweather-öknél". Valószínűleg Robin's POV-ba fogom írni, de ki tudja...jó szórakozást! :]

/sanixy96/

Maria’s POV (Point Of View)

~°~°~°~°~°~°~°~°~°~°~°~°~°~°~°~°~°~°~°~°~°

Reggelre járt az idő Holdföldén. A meleg napfény lágyan simogatta sugaraival a fellegeket, bár nem érték el a talajt, hiszen a szürke felhők úgy borították el az eget, mint hótakaró a sziklás hegycsúcsokat. Az ősz jelei már kezdtek megmutatkozni. A hideg szél gyengéden lengette a fák koronáját, amelyek most ezernyi színben tündököltek, és egy-egy suhintásnál néhány száraz falevél szállingózott le az ágakról, hogy az erdő puha avarában érjen földet. Egy ideig néztem, hogyan kergetőznek a hűvös szélben, hogyan emelkednek a magasba, és hogyan szállnak le ismét. Karjaimat összefonva gubbasztottam egy farönkön, vörös köpenyem beborította a vállam, megvédve engem a hideg őszi szellőtől. Szürke selyemruhám a földet súrolta, néha meg-megrezzent velem együtt, ahogy megborzongtam. Meglepően még mindig jó volt rám, pedig azóta sokat nőttem, és kikerekedtek a vonásaim.

Egyre türelmetlenebb lettem. Sokáig ülni a hidegben nem éppen kellemes dolog, és én már egy fél órája vártam. Egyszer csak hallottam, ahogy egy ág megreccsen és felnéztem. Egy fiú állt előttem szinte talpig feketében. Egyedül piros sálja tűnt ki, és egy tollakból álló dísz a nyaka tájékán. Göndör barna haja kilógott fekete kalapja alól, meleg barna szeme engem fürkészett majd kajánul elmosolyodott.

-          - Helló Hercegnő.

Az előttem álló személy természetesen Robin De Noir volt. A legjobb barátom, és szinte az egyedüli barátom mióta Holdföldén éltem. Már több mint másfél év telt el azóta, hogy megmentettem a völgyet, és időközben sok minden történt. Loveday és Sir Benjamin nem sokkal az események után össze is házasodtak. Gyönyörű nyári esküvő volt, szinte az egész falu és a De Noir klán is velünk ünnepelt. Így Loveday De Noirból Lady Loveday Merryweather lett. Nem sokkal ezután nevelőnőm és Mr. Digweed esküvője következett, ami persze nem volt olyan hatalmas, mint a bácsikáméké. Miss Heliotrope nem volt hajlandó változtatni a nevén Digweed bármilyen kérlelésére sem. Egyedül a Miss-t változtatta meg Mrs-re, így az új neve Mrs. Heliotrope lett. Önkéntelenül is kuncognom kellett az emléken, amikor Digweed felvetette a névváltoztatás lehetőségét, amelyet heves tiltakozás követett Mrs. Heliotropetól. Wrolf továbbra is velünk élt, ezúttal persze oroszlánként, de viselkedése még mindig kutyáéhoz hasonló volt, így senkinek sem kellett félnie tőle. A kulcsszó az, hogy nem kellett, de ez nem azt jelentette, hogy nem tartották meg a három lépés távolságot.

Robin időközben közelebb jött hozzám, a mosoly még mindig az arcán. Engem azonban nem hatott meg, még mindig dühös voltam rá. Több mint fél órán át várakoztatott az Isten szerelmére! Pedig ő mondta, hogy találkozzunk.

-         - Tudod te mennyi az idő? - kérdeztem dacosan.

-         - Nem, nem éppen. Miért is? - felelte és megvonogatta a vállát nemtörődöm módon, mintha nem tudná, miről van szó. Ezzel csak még jobban felmérgesített.

-        - Ne játszd az ártatlant. Tudod, hogy miről beszélek. Majdnem egy órát késtél! - frusztráltan dobtam a karom a levegőbe.

-       -   Ne túlozzunk, Hercegnő. Alig tíz perc volt az egész. - nevetett Robin és mégegyszer végignézett rajtam. - Amúgy meg csinos vagy ma.

Ez meglepett. Rögtön el is felejtettem a haragomat, inkább próbáltam nem elpirulni..sikertelenül. Éreztem, ahogy a vér az arcomba szökik, és máris úgy nézett ki a fejem, mint egy pipacs. Remek.  Robin észrevehette a zavartságomat, mert elvigyorodott.

-         - Csak nem pirult el a hercegnő? - bosszantott tovább.

Dacosan ránéztem, majd eszembe jutott valami és ravaszul rámosolyogtam. Kérdőn nézett rám, és ezt kihasználva gyorsan lekaptam a fejéről a kalapját és futni kezdtem. Egy meglepett hangot hallatott, majd egy hangos ”hé!”-vel utánam rohant.

-         - Add vissza a kalapom te kis boszorkány! - kiabált utánam bosszúsan én pedig nevetve futottam tovább.

Eddig hercegnő voltam, most meg átváltottunk boszorkányra? Gondoltam játékosan és kuncogtam. Egyszer már hívott engem így, amikor régen nem messze innen fellógattam egy fára. Az emléktől csak még jobban nevetni kezdtem.

-         - Na, mi az? A madárka elvesztette a kalapját? - kacagtam hátrafordulva, de mivel még mindig futottam, és mivel tudtommal hátul nincs szemem, így nem láttam az utat és nekiütköztem egy fának. Meg mernék esküdni, hogy reccsent egyet.

Mire visszanyertem az életjelenlétemet és megfordultam, Robin már ott állt előttem és pimaszul nevetett.

-        - A nagy vadász ismét győz a vad felett. - mondta büszkén és már nyúlt volna a fejfedőjéért, amikor gyorsan a hátam mögé dugtam.

-         - Ne vegyél rá mérget. - feleltem vissza ugyanolyan büszkén.

Egy pillanatra elkomorult, aztán lassan elmosolyodott. De nem egy kedves, meleg mosoly volt az, hanem inkább önelégült, pimasz, ravasz…ennek nem lesz jó vége.

-         - Biztos vagy benne? - kérdezte kajánul mielőtt átkarolta a derekamat és a fához nyomott gyengéden. Éreztem, ahogy felgyorsul a szívverésem.

-         - I-igen. - mondtam már egy kicsit dadogva, a kezem még mindig a hátam mögött, benne a kalap. Még közelebb jött, hogyha ez egyáltalán lehetséges, mellkasa az enyémnek támasztva, persze finoman. Éreztem, ahogy meleg lehelete lágyan simogatja a nyakam, és libabőrössé tesz.

-         - Egészen biztos? - suttogta a fülembe, már alig hallottam valamit.

-         - É-én… - próbáltam valami értelmeset kinyögni, de éreztem, hogy elfogy a hangom.

Magbabonázva néztem a szemébe, ami mintha bennem kutatott volna. Melegem volt, s mégis fáztam, éreztem, ahogy gyengül a kezem és lassan átengedem neki a kalapot. Ő lassan lecsúsztatta kezeit a derekamon, és fejére tette a fekete fejfedőt. Én még mindig nem ocsúdtam fel, amikor nevetve felkiáltott, és én összerezzentem.

-         - Nyertem! - vigyorgott és hátrébb lépett, félve egy esetleges támadástól. Időközben megtanulta, hogy nem félek visszaütni.

Egyszer csak rájöttem mi történt, és dühösen ránéztem.

-         - Ez csalás! – szegeztem le, mire ő elkezdett nevetni. Mikor nem hagyta abba, én is elmosolyodtam és elnevettem magam.

Mire végre levegőhöz jutott, mégegy kérdő pillantást vetettem Robinra. Ő megvonogatta a vállát és így szólt:

-         - Jól van, jól van. Bocsánat, hogy megvárakoztattam a nemes hercegnőt…- mondta kissé gúnyosan.

-         - Na azért. - mosolyodtam el pimaszul. - Egyébként miért is kellett eljönnöm? Loveday azt mondta sürgős.

-         - Ne aggódj, annyira azért nem sürgős, csak a drága nővérkém mindent eltúloz. - felelte a szemét forgatva. - Sir Benjamin meghívott engem és az apámat vacsorára, ma este.

-         - Ma este? És nekem erről miért nem szólt? - lepődtem meg.

-         - Nem tudom. Engem Loveday kért meg, hogy szóljak neked, ezért írtam, hogy találkozzunk. - Ezen kicsit elcsüggedtem. Tehát nem azért jött, mert látni akart. Utáltam azt hallani, hogy nélkülözhető vagyok. Mert hát..ez volt az igazság. A Londonban töltött idő alatt mindig csak azt hallottam Mrs. Heliotropetól, hogy egy hölgy akkor szép, ha nem hivalkodó, és viselkedése átlagos. Ezt el is fogadtam, de meg kell, hogy mondjam eléggé zavart, hogy nem lehettem teljesen az aki. Apa pedig mindig azt mondta legyek önmagam…és ne foglalkozzak nevelőnőm ostobaságaival. Aztán rájöttem, hogy holdhercegnő vagyok, különleges, egyedi. És ha engem kérdeztek, sokkal jobb érzés így. De vajon tényleg nem vagyok már átlagos?- Meg hát szerettelek volna látni..még így, vacsora előtt. - csengtek Robin szavai a fülemben, és kedvesen mosolyogva megsimogatta az arcom.

Ezen én is elmosolyodtam. Olyan könnyen jókedvre tudott deríteni, hogy az már szinte ijesztő. Ráadásul bármikor rám nézett, furcsa érzés kezdett kavarogni a gyomromban..mintha ezernyi kis élőlény mászkált volna odabent. Mi bajom van? Még egy kicsit maradtam, beszélgettünk, nevettünk, aztán elköszöntem, mert megígértem Mrs. Heliotropenak, hogy hamar visszajövök. Nyögve felsóhajtott, egyértelműen a ”jókislány” viselkedésemen, majd egy öleléssel ő is elköszönt. Ahogy ballagtam vissza, mégegyszer hátrafordultam, és figyeltem, ahogy Robin távolodik tőlem. Megláttam valami kis kéket kilógni a kabátja zsebéből, rögtön ráismertem..az egyik szalagom volt az. Kuncogtam, persze úgy, hogy ne hallja és mentem tovább. Ez egy érdekes este lesz…