A/N: Fúh emberek nagyon rég nem írtam. :// Ne haragudjatok, egy enyhén zűrös időszakon mentem keresztül, de most már megvagyok, minden rendben és folytatom a kis történetemet.:) Amit egyébként akkor is folytattam, amikor nem írtam blogot, úgyhogy közben jó sok rész gyűlt össze. A szabály továbbra is fennáll. 10 bejegyzés, megjegyzés vagy mittudomén micsoda és jön a kövi rész. Tervezem, hogy megváltoztatom a blogom kinézetét, és ha engedi az időm, akkor meg is fogom valósítani.
Na de most már húzás olvasni.! ;)
Sikítottam. Elég hangosan megjegyzem. Riadtan ültem az ágyamban, a takaró, pokróc, lepedő mind nedvesek az izzadságtól, és szaggatottan vettem a levegőt. A halántékomon éreztem a szívem lüktetését, és ha láttam volna a tükörképem, biztos, hogy elájulok. Beletelt néhány másodpercembe mire rájöttem: csak egy álom volt. A megkönnyebbüléstől felsóhajtottam, és visszadőltem a párnámra. Éreztem, ahogy az adrenalin szintem kezd normalizálódni, és a pulzusom sem veri már az egeket.
Már három napja. Már három napja volt ugyanaz a rémálmom, de még mindig olyan kísértetiesen valóságos és ijesztő volt, mint az első éjszakai. Az erdő, a rémület, a futás, és a kísérteties alak…minden egyezett. És az volt a legrosszabb, hogy nem tudtam hova tenni. Minden rendben volt mindennap felkeltem, reggeliztem, aztán mentem az erdőbe találkozni Robinnal. Loveday és Sir Benjamin boldogabbak voltak, mint valaha, Miss Heliotrope elégedett volt a tanulmányi szintemmel, és Digweeddel is. Az egyetlen alak, akiben nem bíztam, az Mr. Costa, Robin tanára. Pedig mindenki jól kijött vele, mindenki kedvelte, sőt egyenesen elragadó egyéniségnek találták. Nem értettem miért éppen nekem volt gondom vele. És igen – bár tudom, hogy nem szép –, de megpróbáltam összefüggésbe hozni Mr. Costát az álmommal, viszont nem sikerült, így továbbra is tanácstalan voltam ezzel kapcsolatban.
Robinnak nem mertem elmondani, bár mindennap találkoztunk. Emlékszem nem reagált valami jól amikor regéltem neki az első alkalomról, így inkább hagytam. Láthatta rajtam, hogy nem vagyok teljesen őszinte, mert párszor megkérdezte minden rendben van-e. Én persze megpróbáltam a legvidámabb arckifejezésemet elővenni és rávágni egy ”hogyne, minden rendben van” féle választ, ami őszinte megdöbbenésemre nem is sikerült rosszul, ahhoz képest, hogy rémesen rosszul hazudok. Úgy tűnt nem gyanított semmit.
Körülbelül 2 perc telhetett el így csendben, a gondolataimmal küszködve. Már épp azon voltam, hogy visszaaludjak, amikor berontott egy csapat gyertyákkal hadonászó személy a szobámba. Először nem láttam semmit, a hirtelen fénytől kicsit hunyorognom kellett, majd felismertem Mrs. Heliotrope, Loveday, és Sir Benjamin riadt arcait.
- - Jaj, Maria drágám, jól vagy? Sikoltást hallottunk. – törte meg a csendet Loveday aggodalmas hangja, a személy maga pedig leült mellém az ágyra.
- - Semmi bajom..csak álmodtam. – próbáltam normálisan válaszolni, de a hangom még mindig remegett egy kicsit. – Visszafeküdhetek aludni? – szerettem volna, ha minél előbb túlesünk ezen, nem akartam, hogy tudják mi történt. Hiszen a felnőtt mindig mindent túlkomplikál, a bolhából csinál elefántot. Meg voltam győződve arról, hogy minden rendben lesz, az emberi elme néha csinál butaságokat. Na, jó talán nem voltam teljesen őszinte, de hazudni se hazudtam, és ez így rendben van…ugye?
- - Biztos vagy benne, Maria? Figyelembe véve, hogy ez már a harmadik ilyen eseted, talán nem ártana komolyabban venni a dolgot. - aggodalmaskodott tovább a bácsikám, nevelőnőm meglepő módon nem szólt semmit, inkább csak sápadtan, zilált hajjal, és méregzöld köntösbe burkolózva figyelte az eseményeket. Szótlanul megráztam a fejem, megszólalni nem volt erőm, hiszen lehetett vagy hajnali 3 óra…ilyenkor nem igen tudok normális válaszokat adni.
Még egy utolsó fürkésző pillantást vetett rám, majd elmosolyodott és elindult a kijárat felé. Apropó, hogy fértek be azon a szűk nyíláson egyszerre hárman? Hm, úgy látszik az aggodalom néha csodákra képes. Loveday nyomott egy gyors puszit az arcomra, és jó éjszakát kívánt. Mrs. Heliotrope is megsimogatta a karom, és egy fáradt mosollyal kisétált (vagy inkább kibotorkált) az ajtómon.
Megint egyedül lettem. Sóhajtva lehajtottam a fejem a párnámra, és még egy utolsó pillantást vetettem a mennyezetemre, amelyen a csillagok is fáradtan pislákoltak, mintha csak ők is aludni próbálnának, de előtte meg akartak várni engem is. Pár pillanat múlva már az igazak álmát aludtam…
Másnap (vagyis aznap reggel) korán keltem, és ezúttal a megszokott szoknyák helyett magamra kaptam egy krémszínű női lovaglónadrágot, amelyet Loveday vett nekem pár nappal ezelőtt, amikor Londonban járt. Bevallom furcsa érzés volt először, de utána egész gyorsan megszoktam, és felvettem egy fehér blúzt, rá pedig a nadrághoz kapott mellényt, és a sötétbarna térdig érő csizmámat. A tükörképemet megnézve elégedetten bólintottam egyet, majd a hajamat kifésültem (egyre többször hagytam kiengedve, csak egy szalaggal kötöttem arrébb a rakoncátlan tincseket), és felraktam egy leheletnyi sminket, amelyet Mrs. Heliotropetól kaptam, azzal az indokkal, hogy fiatal, ízléses hölgy lett belőlem, ideje már, hogy a sminkelés titkait is kifürkésszem. Hát, ha ő mondja…
A reggelinél Loveday meg is jegyezte, hogy nagyon csinosan nézek ki, és örült, hogy eltalálta a méretem. Nevelőnőm, mikor meglátta rajtam a ruhadarabot kis híján összerogyott, de szerencsére Digweed számított valami hasonló reakcióra, és sikeresen elkapta. Nos, igen…kikre, hogy hat a divat változása. Mindenesetre, nem azért vettem fel a legújabb ruhakölteményem, csak mert új…Robin előző nap üzent nekem, hogy próbáljak ”lovagláshoz méltó és illő” ruhát felvenni, de többet nem mondott. Viszont ebből mindenki ki tudta volna következtetni, hogy valószínűleg lovagolni megyünk, így nekem sem okozott különösebb nehézségeket, hogy rájöjjek.
Miután bevágtam egy gyümölcsös dzsemmel töltött buktát (Marmalode legújabb specialitása, elképesztően finom), elköszöntem a nevelőnőmtől (mire végeztem a reggelivel már csak ő volt ott), mire ő megkérdezte hova megyek ilyen ”hacukában”.
- - Robinnal találkozom, Mrs. Heliotrope. És Londonban ez az új divat, lovagláshoz persze. – tettem hozzá mosolyogva. Az ehhez hasonló mondatok hatására általában mindenbe beletörődik, hiszen szentül esküszik arra, hogy ami Londonból jön, az mind eredeti, és kemény munka gyümölcse.
- - Már megint Maria? Egyre gyakrabban találkozol azzal a fiúval, és úgy hiszem nincsen rád jó hatással. Te egy finom, elegáns hölgy vagy, Maria, ráadásul Merryweather. Ő egy DeNoir, szemtelen, lázadó alak, aki néha elejt egy-két vadat, közben pedig az útonálló csirkefogókból összeszedett bandájával bolondozik. - felelte fejét csóválva.
- - Ez egyáltalán nem így van, félreismeri őt. Robin remek barát, és különben sem szokott már a bandájával ”bolondozni”. – válaszoltam dacosan, keresztbe tett karokkal.
- - Nem. – mondta mosolyogva. – Valóban nem. Minden idődet veled tölti. – Erre még szélesebben kezdett mosolyogni, én pedig értetlenül meredtem rá. Mit akar ezzel mondani? Végülis a legjobb barátom, még szép hogy sokat vagyunk együtt. Egy gyors öleléssel elköszöntem tőle, és kiléptem a kapun, hogy elinduljak a szokott helyünk felé, amikor oldalról hallottam egy neszt. Odafordultam és megláttam Robint szokott fekete kalapjában, bőrdzsekijében, csizmában, ezúttal kék sálban, amin már látszott az idő nyoma. Két lovat vezetett, és egy elképesztően szép mosollyal üdvözölt.
- - Szia. – köszöntöttem én is mosolyogva, és odalépkedtem, hogy jobban szemügyre vegyem a két állatot. Az egyik egy fekete csődör volt, feltehetően az volt Robiné (mertem volna másra gondolni?). A másik egy kisebb kanca volt, fehér alapon világosbarna foltokkal, felnyergelve, szép szőrrel, tisztán…látszott rajta, hogy új ló. Megsimogattam az orra felett, és mosolyogtam. Első lovaglásom óta már nem féltem tőlük, és egész jól bele is tanultam a dologba, hiszen bácsikám egyik kedvenc elfoglaltsága volt, és engem is gyakran magával vitt. Robinnal viszont most először mentem el, és nem hagyott nyugodni az érzés, hogy biztos jó ötlet-e, hiszen a DeNoir fiút ismerve…hát mindenesetre reménykedni szabad, nem?
Hirtelen egy halk füttyre kaptam fel a fejem. Kitől származhatott mástól, mint Robintól, aki érdeklődve méregette az új ruhámat. Á nem, nem pirultam el…naná, hogy elpirultam.
- - Ejha, Hercegnő. Amikor azt mondtam lovagláshoz öltözz, akkor valami lovaglószoknyára vagy tudom is én mire gondoltam, de bevallom őszintén a legújabb szerzeményed üti az összes ruhádat. – felelte vigyorogva, le nem véve a szemét rólam.
- - Már meg sem lepődöm…milyen más reakciót várhattam volna Robin DeNoirtól? – válaszoltam sóhajtva. Ő felnevetett és segített felülni a nyeregbe. Végre nem kellett a kényelmetlen női nyeregben elhelyezkednem, éljenek a nadrág előnyei.
Társam is felpattant a másik ló nyergébe és elindultunk. Teljesen más útvonalon mentünk, mint a bácsikámmal szoktam, egyre mélyebbre és mélyebbre mentünk be az erdőbe. Néha egy-egy tisztásra értünk, végül pedig már végképp nem tudtam merre megyünk, de nem szóltam semmit, hiszen Robin úgy ismerte az erdőt, mint a tenyerét, nem kellett emiatt aggódnom. Közben mindenféléről beszélgettünk (véletlenül sem említettem neki az álmom). Lovagoltunk, nevettünk, minden szuper volt. Később egy nagyobb tisztásra értünk, ahol megállította Blackheartot (megtudtam, hogy így hívják) és leszállt. Én is lekászálódtam Julietről, és éreztem, hogy rettenetesen zsibbad a combon. Annyira, hogy nem tudtam egyenesen állni, csak botorkáltam, és minden kisebb mozzanatra felszisszentem. Mikor Robin rám nézett elnevette magát, és a vállamat átkarolva segített leülni egy közeli kidőlt farönkre. Kis erőfeszítésünkbe telt ugyan, de végül sikerült.
- - Szóval ebből a szempontból kifejezetten jobb a női nyereg. – nevettem el magam amint lehuppantam. Ő is elmosolyogta magát a szerencsétlenkedésemen, majd egy hamis sértődött arckifejezésre váltott.
- - Kár. Pedig reméltem, hogy tudunk egyet versenyezni…- felelte „csalódottan”.
- - Most inkább kihagynám. – nem és nem. Nem fogok neki bedőlni, minek néz engem, most őszintén? Teljesen átlátok rajta. Mindenképpen meg akarja mutatni, hogy ő a jobb, és a célja elérésének érdekében felidegesít, hogy belemenjek. Csakhogy ez nem fog sikerülni! Legalábbis akkor még így gondoltam…
- - Hát igen. Figyelembe kell vennem, hogy a hercegnő elfárad egy kis lovaglástól. Teljes mértékben megértem. – mondta ki mosolyogva, tettetett udvariassággal és engem elöntött a méreg. Mit képzel magáról? Mekkora egy arrogáns, önfejű… Nyugalom, Maria, nyugalom. Erre csak morogtam valami ”hogyne” félét, de tudtam, hogy még nincs vége. Tudtam, hogy addig feszíti a húrt amíg-
- - És persze, ne felejtsük el azt sem, hogy biztosan én nyernék. - …csak lehet. Bingo.
- - Tessék?! – háborodtam fel.
- - Mi van? Tudod, hogy igazam van, ezért is nem mersz kiállni ellenem. – nézett rám vigyorogva. Ó, esküszöm, egyszer még letörlöm azt a vigyort az arcáról! Végül nem bírtam tovább: ha annyira versenyezni akar, hát legyen!
- - Felállni. – jelentettem be nyersen.
- - Hogyan? – kérdezett vissza pimaszul.
- - Állj fel, és ülj a nyeregbe! Majd meglátjuk, hogy ki győz le kit. – pattantam fel a nyeregbe. Ő csak elnevette magát, és szintén elfoglalta a helyét. – Kérése számomra parancs, Hercegnő. – piszkálódott. Azon túl, hogy idegesített, el kellett ismernem, hogy egyszerűen imádnivaló, amit csinál. De ezt nem mutattam kívülről, hogyne még csak az kéne…Szememet forgatva indultam el a kijelölt ”startvonalhoz”.
Elfoglaltuk a helyünket a tisztás egyik végében. A szabályok egyszerűek voltak: el a tisztás másik végébe, egy feltűnően nagy és piros virágot megkerülve pedig vissza. Az győz, aki hamarabb átlépi a vonalat, amelyet sebtében húzott Robin a csizmája sarkával.
- - Mit kap a nyertes? – kérdezte hirtelen. Ezen eltűnődtem kicsit. De végül közömbösen feleltem.
- - Nem tudom. Majd utána kitaláljuk. – erre csak bólintott, de láttam a bujkáló mosolyt az arcán. Teljes mértékben biztos voltam benne, hogy már kitalálta mit kérne tőlem. Hmph.
- - Rendben, akkor háromra. – kezdte. – Egy – ellenőriztem a kantárt – Kettő – a piros virágra pillantottam – Hááá – vetettem egy utolsó pillantást Robinra – rom! – és kilőttem, mint a golyó. Vágtattam és vágtattam, a szél belekapott a hajamba és vadul lobogtatni kezdte. Mellettem Robin ugyanabban a tempóban haladt, mint én. Pár méterrel arrébb ugyanígy. Egyszerűen nem tudtuk megelőzni egymást. Ez így nem lesz jó. Igyekeztem meggyorsítani Juliet vágtáját, enyhén megböktem az oldalát a csizmámmal, biztató szavakkal buzdítottam, és ha lehetséges még előrébb dőltem a nyeregben, hogy a gravitáció is segítségemre legyen. Úgy tűnt beválik, felgyorsultunk, de amikor oldalra pillantottam Robin még mindig változatlanul haladt mellettünk. Naná, hogy engem utánzott. Ő is felém pillantott majd vigyorogva kacsintott egyet. Ilyen nincs! Nem elég, hogy nem fair, amit csinál, de még kacsingat is! Én, persze mint egy idióta, olyan piros fejjel, mint az a virág előttünk, igyekszem a versenyre koncentrálva egyenesen a cél felé haladni. Tovább folytattuk a vágtát, de úgy tűnt a piros virág közeledtével Robin lassítani kezd, és nekem is kiabált valami ”lassíts!” félét, de nem értettem, hiszen versenyeztük, miért kellett volna lassítanom, úgyhogy inkább változatlanul folytattam a vágtát, hogy majd egy éles kanyarban megkerüljem a virágot. Épp éles hajtűkanyarban kerültük meg a piros vadnövényt, amikor egy nyerítést hallottam Juliettől, és éreztem, ahogyan kicsúszik alólam a ló. Hogy ez hogy történt akkor még nem értettem, mert hirtelen csak azt vettem észre, hogy szállok, de nem az ég, hanem a talaj került egyre vészesebb közelbe hozzám, és felkiáltottam. A landolás nem volt éppen sima, csúsztam pár métert a nedves füvön, és szerintem párszor át is fordultam. Fájdalmat akkor még nem éreztem inkább csak a rémület öntött el teljes mértékben. Végül megálltam. Hason fekve, arccal lefelé feküdtem a földön, és nagyot szusszantam. Úgy éreztem abban a percben, hogy mozdulni sem birok. Megpróbáltam ugyan felemelni a fejem a kezem támogatásával, de amint megpróbáltam éles fájdalom hasított bele a karomba és felszisszentem.
- - Maria! – hallottam Robin hangját kiáltani mögülem, és pár másodperccel később egy erős kar ragadta meg a derekam és a vállam, és megfordított. Akkor láttam meg a DeNoir arcát, ami halálsápadt volt. Meleg, barna szemei tele voltak aggodalommal és vegyes érzelmekkel. Azt hiszem dühöt is láttam benne…
- - ..Robin. – nyöszörögtem erőtlenül, és éreztem, ahogy a fiú gyengéden magához húz, az ölébe.
- - Semmi baj, Maria. Hol fáj? – kérdezte.
- - …azt hiszem a jobb karom. Máshol egyelőre nem érzem. – feleltem és kezdtem magamhoz térni. Szóval borultam egy hatalmasat Juliet hátáról? Te jó ég! Hirtelen tört rám a felismerés, és kissé pánikba estem, nem tudtam, eltört-e valamim, vagy, hogy érzem e még egyáltalán…De ott volt Robin. És a karjaiban tartott, ahol úgy éreztem biztonságban vagyok, és nem történhet semmi baj. Amiről hamarosan meg győződhettünk. Robin végigtapogatott a karjaimon, a lábaimon, a vállam stb. Bárhol ahol érhetett sérülés. De kiderült, hogy csak a jobb karom ment ki, és néhány kisebb karcolással az arcomon, és súrlódással a kezemen megúsztam. Fellélegeztem és nevettem egyet, abban a hosszú tíz percben először. Erre ő is elnevette magát, és felültetett, de még mindig tartott.
- - Mondtam. Mondtam, hogy lassíts. – szólt rám szigorúan, de hallottam a hangjában bujkálni egy kis pajkosságot, úgyhogy tudtam, hogy nem haragszik.
- - Az azért jusson eszedbe, hogy nem az én ötletem volt. – vágtam vissza mosolyogva. Erre felröhögött, és felemelt.
- - De én nyertem. – jelentette be ünnepélyesen.
- - Mióta? Nem lépted át a célvonalat! – feleltem dacosan. Nehogy már ő nyerjen, csak azért mert zuhantam egyet.
- - Az lehet…de itt nincsenek szabályok. Ez az erdő. – felelte vigyorogva, és tudtam, hogy meg fogom bánni, de azért megkérdeztem.
- - Na jó. És mit akarsz? – néztem a szemébe. Ő vigyorgott egy sort, én pedig előre féltem a választól…
