6. rész: Viharfelhők emlékekkel

A/N: Hát nehezen akar összegyűlni az a 10 hozzászólás. :/ Mindegy, most már ideje új részt felraknom, úgyhogy tessék. : ) Remélem, azért az újítás tetszik, nem tudom észrevettétek-e, hogy a saját rajzomat használtam fel hozzá. Kicsit béna lett, de csak ennyi telik tőlem.  Na, go olvasni! ;)

/sanixy96/

Egy hangos kürtszó verte fel az erdő csendjét. Mély baritonján szólalt meg, végigszántva a légkört, megmutatva mindennek és mindenkinek a hangját. Megrezegtette az ágakat, amelyek elengedtek néhány szárazra repedezett falevelet, és egy csapat madarat megrémisztve haladt tovább, arra késztetve őket, hogy szálljanak fel a magasba, meneküljenek a ”veszély” elől. A kürt jóval távolabbról szólt, mint a tisztás, amelyen most a két ifjú volt, mégis az egész környék hallotta, és aki tudta mit jelent, még azok is csodálkozva néztek az oda nem illő hang irányába. Valahogy így reagált Robin De Noir is: tudta mi ez a hang, és hogy mit jelent, de valahogy nem akarta elhinni. A kürt a De Noir klán várában szólt.

Maria’s POV (Point of View)

Amint megszólalt a hang, rögtön felverte a környéket. Én is csodálkozva kémleltem, hogy vajon honnan jöhet, de nem tudtam megállapítani a forrását.  Az egész jelenség csak pár pillanatig tartott, mégis mindent megváltoztatott. Nemcsak mi komolyodtunk el Robinnal, de a lovak és az erdő is kicsit mintha megrémültek volna, és a hirtelen beálló csend ijesztően hatott rám.

Csodálkozva fürkésztem Robin arcát, megpróbálva leolvasni róla az érzelmeket. Az egész fiúról szinte sütött a gondterheltség, a szemöldöke fölött rángatódzó kis ideg is erről árulkodott. Az egész viselkedése megrémített, még mindig a karjaiban tartott, de nem nézett rám, helyette a távolt figyelte: a De Noir várat. Nagyon törhette a fejét valamin, a szeme alatt meghúzódó fekete kontúrok mintha még sötétebbek lettek volna, ettől a megjelenése is sokkal sötétebb és titokzatosabb lett.

-          - Robin? – szólaltam meg meglepően gyenge hangon. Még abban sem voltam biztos, hogy hallotta, hiszen még mindig nem nézett rám. – Mi volt ez? – kérdeztem, most már egy hajszálnyit bátrabban. Nem válaszolt rögtön, pár pillanatig még a várat kémlelte, aztán a másodperc töredéke alatt megragadta az ép karomat és gyorsan odavonszolt Juliethez.

-          - El kell mennem. – mondta, és én az egészből nem értve semmit próbáltam lépést tartani vele, aki már épp arra készült, hogy felültet a lóra.

-          - Robin, várj egy kicsit! Mi ez az egész, mi volt ez a kürtszó, és miért kell elmenned? – zúdítottam rá a kérdéseket. Tudom lehettem volna kicsit türelmesebb is, de annyira hajtott a kíváncsiság. Egyszerűen nem bírtam fékezni magam, még a tarka kancára sem voltam hajlandó felülni. De Robin hirtelen maga felé fordított, és komoly arccal és kemény szemekkel nézett az én szürkéskék szemeimbe, olyan közelségben, hogy azt hittem a szívem kiugrik a helyéről.

-          - Maria, túl sok a kérdés, és túl kevés az idő. Kérlek, menj vissza Holdszállásra, és ne menj el onnan, amíg nem adok rá engedélyt, világos? – mondta halk, mégis ellentmondást nem tűrő hangon, így kénytelen kelletlen engedelmeskednem kellett, és ennek jelét adva bólintottam, amelyet ellenkező esetben soha nem tettem volna, ahhoz túl makacs voltam. De tudtam, hogy komoly dologról lehet szó, és ez meggyőzött arról, hogy tegyek belátása szerint. Vagy talán Robin közelsége késztetett erre?... Nem volt sok időm ezen filózni, mert társam gyorsan felültetett a nyeregbe, ügyelve, hogy a jobb karomnak ne essen baja és rögtön el is viharzott és felpattant a fekete hátasra.

-          - Robin, én… - nem tudom mit akartam mondani. Talán azt, hogy mondja, el mi történik. Vagy esetleg, hogy kísérjen el. De leginkább azt, hogy hagy menjek vele én is, hagy segítsek, hogy ott legyek vele bármi baj van. Merthogy akkor már éreztem, sőt szinte teljes bizonyossággal tudtam, hogy baj van. Nagy baj.

-          - Maria, minden rendben lesz. Bízz bennem! – nézett rám. Ezt olyan kedvességgel a hangjában mondta, hogy megint elállt a szavam, és csak bólintottam, alig láthatóan. Ezelőtt egy évvel még nem volt jellemző Robinra a kedvesség, figyelmesség és aggódás. Sőt, mintha teljes mértékben hiányoztak volna belőle ezek a tulajdonságok. Az ifjú De Noir leginkább makacs és pimasz volt, mindamellett ravasz és néha nyers is. Egy igazi tolvaj, akiből majd határozott vezető válik egyszer. Majd mikor barátok lettünk egyre többször volt kedves és figyelmes, még a piszkálódásai és gúnyolódásai is inkább pajkosak voltak, mint gonoszak. Igaz, többször előfordult, hogy összevesztünk, mert valamikor nem tudta leplezni énjét és olyankor szörnyen arrogáns és undok tudott lenni. De utána mindig kibékültünk, hol egyikünk kért bocsánatot hol a másik és az élet ment tovább. De csak most, ebben a lehetetlen szituációban jöttem rá, hogy mennyit változott és őszintén büszke voltam rá. Vagy talán nem is változott, csupán elém tárta lelkének egy másik darabját, amelyet gondosan elrejtett a kíváncsi szemek elől.

Enyhén megböktem Juliet oldalát a csizmámmal, és lassú galoppal távolodtam a tisztástól, a vörös virágtól, Robintól…Egy utolsó pillantást vetettem hátra, ahol a fiú vágtába kezdve tűnt el a fák sűrűjében.  Sóhajtottam, és visszafordultam.

A visszafelé úton végig Juliet navigált, aminek kifejezetten örültem, mert nem vagyok valami jó a tájékozódásban, ha arra kerül a sor. Így út közben volt alkalmam megcsodálni a tájat. Az egész erdő egyszerűen csodálatos volt, nem olyan, mint a Holdszállás felőli oldalon. Ott minden fa sötétnek, szinte már barátságtalannak hatott, és egyre inkább az lett minél jobban közeledtünk a vár felé. De az útvonal, amin végigmentünk mintha nem is ugyanaz az erdő lett volna, világosabb volt több növénnyel, illattal, élettel. Az idevezető utunkon nem igazán tudtam körülnézni, leginkább Robinnal voltam elfoglalva. Robin…Már megint ő járt a fejemben. A kíváncsiságomon túl, be kellett vallanom, hogy nagyon aggódtam érte. Szinte megőrjített, hogy nem tudtam róla semmit.

Viszonylag hamar értük el a hatalmas fehér kastélyt, amelynek tornyai most még magasabbnak tűntek a sötét felhőktől, amelyek pár perce kezdtek el gomolyogni, jelezve hogy vihar közeledik. Könnyedén lecsusszantam Juliet hátáról és finoman megveregettem az állat nyakát.. Ebben a pillanatban Digweed és Loveday törtek keresztül az ajtón, előbbi azért, hogy az elvezesse a lovat, utóbbi azért, hogy szorosan átöleljen; épphogy nem fulladtam meg.

-          - Jaj, Maria úgy aggódtam! Reméltem, hogy az öcsém hazaküld mielőtt…- és itt hirtelen megakadt, és a szája elé kapta a kezét, mintha már így is sokat mondott volna. Szemei kitágultak, és mereven kezdte el az avaros földet vizsgálni, mintha bármi érdekes lett volna rajta néhány szép színű levéltől eltekintve. Gyanakodva néztem rá és megszólaltam.

-          - Mielőtt mi, Loveday? – meglepődve nézett rám, mint aki fél, hogy kitudódik a titka, és épp egy hihető magyarázaton töri a fejét.

-          - Öö…mielőtt elered az eső, kedvesem! Nézd, milyen hatalmas esőfelhők gyülekeznek az égen, nem akartam, hogy elázz és beteg legyél. Tudod Robin milyen…képes esőben is egész nap az erdőben a hancúrozni. – mondta és erőltetetten elmosolyodott, rám villantva kedves csillogó szemeit.

-          - Igen…persze, tudom. – mondtam, de szavaim és gondolataim között mély szakadék tátongott. Egy szavát sem hittem el, ismertem Robint, bármilyen vakmerő és szeleburdi volt néha, azért neki se lett volna kedve az erdőben szétázni, aztán egy jó kis megfázással ágyba dőlni, és ott feküdni hetekig. A nő rám mosolygott – ezúttal őszintén -, majd meg akarta szorongatni a jobb kezemet, de én erősen felszisszentem a fájdalomtól, amely a sérült karomba nyilallt.

-          - Te jó ég, Maria, megsebesültél?! Hiszen a karod csupa kék-zöld folt! Gyerünk be gyorsan, ezt bizony fel kell kötözni! – mondta aggódva, és elkezdett befelé vonszolni a bal karomnál fogva.

A karom helyrerakásának folyamata nem volt éppen, hm…kellemes. Az erősségéről éppen nem híres Loveday igazán meghazudtolta ezt az állítást, ugyanis egy erős rántással visszarakta a karomat a helyére, ami valljuk be, szörnyen fájdalmas volt. Olyan érzés volt mintha éppen le akarta volna tépni a karomat, nem pedig visszarakni. Szerintem az egész környék az én kiáltásomtól zengett, még én is meglepődtem milyen hangos tudok lenni, ha úgy adódik. Utána egy gyógynövényekből összekevert krémet kent rá, amelynek zöldeskék színe és csípős illata volt a belekevert mentától. Végül befáslizta, és a nyakamba kötötte egy fehér kendővel. A krém kellemesen hűsítette a bőrt, kezdett elmúlni a fájdalmam.

Lovedaynek el kellett mennie, a ház úrnőjeként rengeteg feladat szakadt rá, míg a bácsikám nem volt itthon. Egy órával ezelőtt ment el Cour De Noir-hoz, hogy területi ügyekről tárgyaljanak. Egyedül maradtam. Mrs. Heliotrope a kora délutáni alvását végezte, Marmalode a konyhában tevékenykedett. Még Wrolf sem volt velem, valószínűleg az erdőben kószált valahol. Nagyot sóhajtva indultam fel a lépcsőn a toronyszobám felé, amely most olyan idegennek és barátságtalannak tűnt. Beléptem a szűk ajtón, és lehuppantam az ágyra.

A gondolataim megint a De Noir fiúra tévedtek, és megdörzsöltem az arcom. Maria, hagyd ezt abba! Túl sokat gondolsz rá… mondta a belső énem, és tudtam, hogy igaza…azaz, hogy igazam volt. Megpróbáltam elhessegetni a fejemből a nyomasztó gondolatokat, de minél jobban próbáltam annál rosszabb lett, és megfájdult a fejem. Elfújtam egy tincset az orrom elől. Kit akartam becsapni, minden apró rést a fejemben Robin töltött ki, ott lebegett előttem sötétbarna szeme, kissé göndör sötét fürtjei, a fekete kalapjával és tollaival, bőrdzsekijével…és féltem. Féltem, hogy elveszíthetem, hogy soha többé nem láthatom viszont. Az életem nem lett volna teljes itt, Holdföldén nélküle.  Erősen megráztam a fejem, a vörös tincseim csak úgy csapkodtak az arcom körül, és megindultam a szekrényem felé. Ideje volt átöltözni.

Levetettem a koszos, fű- és sárfoltos lovaglónadrágomat, csizmámat, blúzomat és mellényemet, és magamra kaptam egy méregzöld mélyen kivágott ruhát, egy vastag alsószoknyával egyetemben. De mivel ezt a ruhát Loveday-től kaptam, így a kivágás kicsit túl nagy volt, ezért felvettem rá egy világoszöld bolerót szép csipkeszegéllyel. Az ékszeres vitrinemhez léptem és kiemeltem belőle egy aranyból készült szív alakú medált, ami szintén egy arany láncon függött. Szép emlékek fűztek a nyaklánchoz, és mosolyogva elevenítettem fel az esküvő napját…

Az egész terem emberektől nyüzsgött. Minden férfi és nő csinosan felöltözve, pezsgőspoharakkal felszerelkezve cseverészett, néha egy-egy kacaj, vagy hangosabb hahota hallatszott a csapatokba rendeződött társalgóktól. A díszítés csodálatos volt: a hatalmas gyertyatartón, ami a mennyezetről függött minden gyertya meg volt gyújtva, sőt még a falon lévők is, és csodás világosság járta be a termet. Fehér virágcsokrok voltak mindenhol, az ablakokban, a falakra erősítve. A bútorokon fehér és bíbor szalagok lengtek, és lebbentek egyet, amikor egy-egy öltönyös alak suhant el mellettük. A vendégek csoportja láthatóan megoszlott. Volt ott piperkőc londoni ficsúr, visszafogottabb, ámde mégis elegáns férfiúk, pletykáló városi és falusi hölgyek, de leginkább a De Noir klán tagjai tűntek ki, akik erre a különleges alkalomra sem voltak hajlandóak levetni a fekete öltözéket és a csizmákat. De még így is kitettek magukért: lekerültek a koszos, szakadt kabátok, bőrkiegészítők, nadrágok, és helyette tiszta ingek, elegánsabb kabátok kerültek a helyükre.

Ott álltam a lépcső korlátjánál és a vendégeket figyeltem. Igazán kicsíptem magam erre az alkalomra, éj kék uszályos ruhát vettem fel, amely hátul apró gömb alakú, ezüstszínű brossokkal volt díszítve. Hajamat laza, mégis elegáns kontyba fogtam ezüst szalagokkal és két göndör tincs lógott ki az arcom két oldalán, füleimben ezüstfülbevalókkal, amelyek rózsát mintáztak. Pezsgőspohárral a kezemben támasztottam a korlátot, és igyekeztem egyenesen állni, hiszen a magas sarkúm kissé feltörte a lábamat. Loveday-t és a bácsikámat figyeltem, ahogy egymás mellett álltak, mosolyogva, immáron gyűrűs kezekkel társalogtak egy öregúrral, aki épp nagy átéléssel mesélt valamit. Mindketten ragyogtak a boldogságtól.

Hirtelen két 17 éves forma fiú lépett elém. Rájuk mosolyogtam, ők voltak Luke és Philip, a fekete kakas klánból.

-          - Helló Maria. – köszöntött szélesen vigyorogva Luke és kezet csókolt. Utóbbi ugyanezt tette, és átnyújtott nekem egy másik pezsgős poharat, ugyanis az, amit a kezemben tartottam már üres volt.

-          - Ó, köszönöm, már kezdtem megszomjazni. – mosolyogtam rájuk. Luke rövid, szőkésbarna, enyhén tüsis hajú fiú volt, szikrázó mosollyal és gesztenyebarna szemekkel. Mindig megragadta az alkalmat, hogy teli fogból elvigyorodjon, ha tréfákról volt szó, mindig ő volt az első, aki ott termett, hogy egy még nagyobb viccel szálljon be a beszélgetésbe. Igazi mókamester volt, akinek állandó mosolya nem volt idegesítő, inkább csak aranyos. Philip tőle egy kicsit alacsonyabb volt, de nálam még így is magasabb. Neki fekete borzas haja volt, erős állkapocscsontja és mélykék szeme. Ő inkább az a csendes filozófus volt, aki általában kimaradt a hülyéskedésekből, de ha valaki valami ostobaságot, vagy neki nem tetsző dolgot mondott, akkor iszonyatosan le tudta oltani. Valamint nagyon szerette az állatokat, főleg a lovakat.

-          - Csak én ittam túl sok puncsot, vagy jól látom, hogy ahelyett, hogy jól éreznéd magad, a sarokban álldogálsz egyedül, és az üres poharadba bámulsz? – kérdezte pimaszul kedvesen Luke, keresztbe tett karokkal.

-          - Rosszul látod. Nagyon is jól érzem itt magam. – mondtam. Nem egészen az igazságnak megfelelően.

-          - Igen. Látszik. – mondta Philip mosolyogva, ezzel megnevettetve barátját. Sóhajtottam. Igazuk volt, nem éreztem igazán jól magam. Hiányzott a legjobb barátom…Robin, aki szintén a két fiú barátja volt. Észrevettem, hogy Luke tekintete közben máshova tévedt. Egy hosszú fekete hajú lányt nézett, aki a barátnőivel nevetgélt. Ő volt Luisa, szintén a De Noir várba tartozott. Néha beszéltem vele, és egész jó ismerősök lettünk, bár ne sokat találkoztunk a távolságok miatt, és különben sem jártam sokat a várba. Egyszer csak rám nézett, kedvesen elmosolyodott és integetett nekem. Visszaintegettem, majd arra lettem figyelmes, hogy Luke már a lány felé vette az irányt. Önkéntelenül is elnevettem magam Philippel együtt.

-          - Ha nem haragszol, inkább vele megyek, teljesen kiszámíthatatlan. – mondta nevetve, fejét a távolodó fiú felé intve.

-          - Persze, menj csak. – válaszoltam megértően, bár nem akartam megint egyedül maradni. Láthatta rajtam, hogy kicsit elkámpicsorodtam, kissé le is hajtottam a fejem, de a következő pillanatban Philip az államnál fogva megemelte, és így belenézhettem a kék szemeibe.

-          - Ne szomorkodj, Maria. Te vagy Holdfölde legszebbje, ráadásul holdhercegnő is. Keress magadnak egy táncpartnert, nem hiszem, hogy bárki is vonakodni fog majd. – mondta egy bíztató mosollyal az arcán, és elindult Luke irányába, majd még egy pillanatra visszafordult. – De ne aggódj, ő is itt lesz. – mondta titokzatosan rám kacsintva, és már ment is tovább.

Meglepődtem ezen a kijelentésen, nem tudtam hirtelen hova rakni, de valahol mélyen végig tudtam kire gondolt…csak nem akartam elhinni. Azt mondta nem jön el, hogy halaszthatatlan dolga akadt, és ez nagyon rosszuleset, szinte szívszaggatóan rosszul. Elmélkedésem közben csak azt vettem észre, hogy valaki érdes tenyerével összekulcsolja a kezemet. Meglepődve odapillantottam és rögtön elöntött a forróság. Előttem Robin De Noir állt, teljes életnagyságban, kezemet a szájához emelte és puha csókot lehelt rá. az érintéstől, ha lehet még jobban elpirultam, és teljes szívemből elmosolyodtam.

-          - Miss Merryweather… - szólított meg pajkossággal, mégis udvariasan. A szívem a torkomban dobogott.

-          - Sir Robin…- mondtam és ezen mindketten elnevettük magunkat, annyira furcsán hangzott ez a név, szinte már nevetségesen. – Örülök, hogy eljöttél. – mondtam végül, megtörve a nevetést.

-          - Örülök, hogy eljöhettem. – utánzott. – Hoztam neked valamit. – mosolygott és elengedte a kezem, hogy belenyúljon a kabátja zsebébe, amely elegáns és tiszta volt, és kivett belőle egy arany nyakláncot. A szám elé kaptam a tenyerem, annyira elbűvölt a gyönyörű nyakék. A hosszú aranyláncon egy szív alakú medál lógott, felületén kisebb mélyedések voltak, megtörve rajta a fényt. A medál tündökölt a legszebben az egész teremben.

-          - Ó, Robin ez gyönyörű! Köszönöm! – mondtam, és nem bírtam levenni róla a szemem, annyira szép volt.

-          - Ugyan, semmiség. – válaszolta féloldalasan mosolyogva és vállat vont. Megfordultam, hogy a nyakamba tudja tenni, éreztem, hogy erős kezeivel átnyúl a vállam felett és könnyedén összekapcsolja a két láncvéget. Szinte alig ért hozzám mégis az egész hátam libabőrös lett, és kirázott a hideg a férfias illatát érezve, ami olyan volt, mint a fenyő, fahéj és alkohol keveréke. Visszafordultam és újra szembetaláltam magam a két barna szempárral. Megigazítottam magamon új ékszeremet: tökéletesen passzolt hozzám. Robin kinyújtotta a kezét felém arra várva, hogy elfogadjam. Az szemébe néztem, ami vegyes érzelmekkel volt tele. Volt benne boldogság, kedvesség, pajkosság, és talán szenvedély is…Elmosolyodtam és boldogan helyeztem a tenyerem az övébe, ő pedig a terem közepe felé vezetett ahol boldog párok táncoltak felszabadultan…

Boldogan szorítottam magamhoz a medált, szinte újra átéltem a helyzetet, ahogy a hideg fém a nyakamhoz ért. Éreztem Robin illatát, a virágokét, hallottam a suhanó uszályok hangját, a lágy zenét…

Hirtelen nagyon dörrent odakint az ég, olyannyira, hogy összerezzentem. Az ablakomra vetettem a tekintetem, és láttam, hogy megkezdődött a vihar és hatalmas cseppekben zuhogott az eső, és erősen verte az üveget és a tetőt is.

Nagyot sóhajtottam és a nyaklánccal a kezemben rádőltem az ágyra. Robin, kérlek légy óvatos…gondoltam, és éreztem az arcomon legördülő meleg könnyeket. Aznap sírva aludtam el…

5.rész: Baleset

A/N:  Fúh emberek nagyon rég nem írtam. :// Ne haragudjatok, egy enyhén zűrös időszakon mentem keresztül, de most már megvagyok, minden rendben és folytatom a kis történetemet.:) Amit egyébként akkor is folytattam, amikor nem írtam blogot, úgyhogy közben jó sok rész gyűlt össze. A szabály továbbra is fennáll. 10 bejegyzés, megjegyzés vagy mittudomén micsoda és jön a kövi rész. Tervezem, hogy megváltoztatom a blogom kinézetét, és ha engedi az időm, akkor meg is fogom valósítani.

Na de most már húzás olvasni.! ;)

Sikítottam. Elég hangosan megjegyzem. Riadtan ültem az ágyamban, a takaró, pokróc, lepedő mind nedvesek az izzadságtól, és szaggatottan vettem a levegőt. A halántékomon éreztem a szívem lüktetését, és ha láttam volna a tükörképem, biztos, hogy elájulok. Beletelt néhány másodpercembe mire rájöttem: csak egy álom volt. A megkönnyebbüléstől felsóhajtottam, és visszadőltem a párnámra. Éreztem, ahogy az adrenalin szintem kezd normalizálódni, és a pulzusom sem veri már az egeket.

Már három napja. Már három napja volt ugyanaz a rémálmom, de még mindig olyan kísértetiesen valóságos és ijesztő volt, mint az első éjszakai. Az erdő, a rémület, a futás, és a kísérteties alak…minden egyezett.  És az volt a legrosszabb, hogy nem tudtam hova tenni. Minden rendben volt mindennap felkeltem, reggeliztem, aztán mentem az erdőbe találkozni Robinnal. Loveday és Sir Benjamin boldogabbak voltak, mint valaha, Miss Heliotrope elégedett volt a tanulmányi szintemmel, és Digweeddel is.  Az egyetlen alak, akiben nem bíztam, az Mr. Costa, Robin tanára. Pedig mindenki jól kijött vele, mindenki kedvelte, sőt egyenesen elragadó egyéniségnek találták. Nem értettem miért éppen nekem volt gondom vele. És igen – bár tudom, hogy nem szép –, de megpróbáltam összefüggésbe hozni Mr. Costát az álmommal, viszont nem sikerült, így továbbra is tanácstalan voltam ezzel kapcsolatban.

Robinnak nem mertem elmondani, bár mindennap találkoztunk. Emlékszem nem reagált valami jól amikor regéltem neki az első alkalomról, így inkább hagytam. Láthatta rajtam, hogy nem vagyok teljesen őszinte, mert párszor megkérdezte minden rendben van-e. Én persze megpróbáltam a legvidámabb arckifejezésemet elővenni és rávágni egy ”hogyne, minden rendben van” féle választ, ami őszinte megdöbbenésemre nem is sikerült rosszul, ahhoz képest, hogy rémesen rosszul hazudok. Úgy tűnt nem gyanított semmit.

Körülbelül 2 perc telhetett el így csendben, a gondolataimmal küszködve. Már épp azon voltam, hogy visszaaludjak, amikor berontott egy csapat gyertyákkal hadonászó személy a szobámba. Először nem láttam semmit, a hirtelen fénytől kicsit hunyorognom kellett, majd felismertem Mrs. Heliotrope, Loveday, és Sir Benjamin riadt arcait.

-          - Jaj, Maria drágám, jól vagy? Sikoltást hallottunk. – törte meg a csendet Loveday aggodalmas hangja, a személy maga pedig leült mellém az ágyra.

-          - Semmi bajom..csak álmodtam.  – próbáltam normálisan válaszolni, de a hangom még mindig remegett egy kicsit. – Visszafeküdhetek aludni? – szerettem volna, ha minél előbb túlesünk ezen, nem akartam, hogy tudják mi történt. Hiszen a felnőtt mindig mindent túlkomplikál, a bolhából csinál elefántot. Meg voltam győződve arról, hogy minden rendben lesz, az emberi elme néha csinál butaságokat.  Na, jó talán nem voltam teljesen őszinte, de hazudni se hazudtam, és ez így rendben van…ugye?

-          - Biztos vagy benne, Maria? Figyelembe véve, hogy ez már a harmadik ilyen eseted, talán nem ártana komolyabban venni a dolgot. - aggodalmaskodott tovább a bácsikám, nevelőnőm meglepő módon nem szólt semmit, inkább csak sápadtan, zilált hajjal, és méregzöld köntösbe burkolózva figyelte az eseményeket. Szótlanul megráztam a fejem, megszólalni nem volt erőm, hiszen lehetett vagy hajnali 3 óra…ilyenkor nem igen tudok normális válaszokat adni.

Még egy utolsó fürkésző pillantást vetett rám, majd elmosolyodott és elindult a kijárat felé. Apropó, hogy fértek be azon a szűk nyíláson egyszerre hárman? Hm, úgy látszik az aggodalom néha csodákra képes. Loveday nyomott egy gyors puszit az arcomra, és jó éjszakát kívánt. Mrs. Heliotrope is megsimogatta a karom, és egy fáradt mosollyal kisétált (vagy inkább kibotorkált) az ajtómon.

Megint egyedül lettem. Sóhajtva lehajtottam a fejem a párnámra, és még egy utolsó pillantást vetettem a mennyezetemre, amelyen a csillagok is fáradtan pislákoltak, mintha csak ők is aludni próbálnának, de előtte meg akartak várni engem is. Pár pillanat múlva már az igazak álmát aludtam…

Másnap (vagyis aznap reggel) korán keltem, és ezúttal a megszokott szoknyák helyett magamra kaptam egy krémszínű női lovaglónadrágot, amelyet Loveday vett nekem pár nappal ezelőtt, amikor Londonban járt. Bevallom furcsa érzés volt először, de utána egész gyorsan megszoktam, és felvettem egy fehér blúzt, rá pedig a nadrághoz kapott mellényt, és a sötétbarna térdig érő csizmámat. A tükörképemet megnézve elégedetten bólintottam egyet, majd a hajamat kifésültem (egyre többször hagytam kiengedve, csak egy szalaggal kötöttem arrébb a rakoncátlan tincseket), és felraktam egy leheletnyi sminket, amelyet Mrs. Heliotropetól kaptam, azzal az indokkal, hogy fiatal, ízléses hölgy lett belőlem, ideje már, hogy a sminkelés titkait is kifürkésszem.  Hát, ha ő mondja…

A reggelinél Loveday meg is jegyezte, hogy nagyon csinosan nézek ki, és örült, hogy eltalálta a méretem. Nevelőnőm, mikor meglátta rajtam a ruhadarabot kis híján összerogyott, de szerencsére Digweed számított valami hasonló reakcióra, és sikeresen elkapta. Nos, igen…kikre, hogy hat a divat változása. Mindenesetre, nem azért vettem fel a legújabb ruhakölteményem, csak mert új…Robin előző nap üzent nekem, hogy próbáljak ”lovagláshoz méltó és illő” ruhát felvenni, de többet nem mondott. Viszont ebből mindenki ki tudta volna következtetni, hogy valószínűleg lovagolni megyünk, így nekem sem okozott különösebb nehézségeket, hogy rájöjjek.

Miután bevágtam egy gyümölcsös dzsemmel töltött buktát (Marmalode legújabb specialitása, elképesztően finom), elköszöntem a nevelőnőmtől (mire végeztem a reggelivel már csak ő volt ott), mire ő megkérdezte hova megyek ilyen ”hacukában”.

-          - Robinnal találkozom, Mrs. Heliotrope. És Londonban ez az új divat, lovagláshoz persze. – tettem hozzá mosolyogva. Az ehhez hasonló mondatok hatására általában mindenbe beletörődik, hiszen szentül esküszik arra, hogy ami Londonból jön, az mind eredeti, és kemény munka gyümölcse.

-          - Már megint Maria? Egyre gyakrabban találkozol azzal a fiúval, és úgy hiszem nincsen rád jó hatással. Te egy finom, elegáns hölgy vagy, Maria, ráadásul Merryweather. Ő egy DeNoir, szemtelen, lázadó alak, aki néha elejt egy-két vadat, közben pedig az útonálló csirkefogókból összeszedett bandájával bolondozik. - felelte fejét csóválva.

-          - Ez egyáltalán nem így van, félreismeri őt. Robin remek barát, és különben sem szokott már a bandájával ”bolondozni”. – válaszoltam dacosan, keresztbe tett karokkal.

-          - Nem. – mondta mosolyogva. – Valóban nem. Minden idődet veled tölti. – Erre még szélesebben kezdett mosolyogni, én pedig értetlenül meredtem rá. Mit akar ezzel mondani? Végülis a legjobb barátom, még szép hogy sokat vagyunk együtt. Egy gyors öleléssel elköszöntem tőle, és kiléptem a kapun, hogy elinduljak a szokott helyünk felé, amikor oldalról hallottam egy neszt. Odafordultam és megláttam Robint szokott fekete kalapjában, bőrdzsekijében, csizmában, ezúttal kék sálban, amin már látszott az idő nyoma. Két lovat vezetett, és egy elképesztően szép mosollyal üdvözölt.

-          - Szia. – köszöntöttem én is mosolyogva, és odalépkedtem, hogy jobban szemügyre vegyem a két állatot. Az egyik egy fekete csődör volt, feltehetően az volt Robiné (mertem volna másra gondolni?).  A másik egy kisebb kanca volt, fehér alapon világosbarna foltokkal, felnyergelve, szép szőrrel, tisztán…látszott rajta, hogy új ló. Megsimogattam az orra felett, és mosolyogtam. Első lovaglásom óta már nem féltem tőlük, és egész jól bele is tanultam a dologba, hiszen bácsikám egyik kedvenc elfoglaltsága volt, és engem is gyakran magával vitt. Robinnal viszont most először mentem el, és nem hagyott nyugodni az érzés, hogy biztos jó ötlet-e, hiszen a DeNoir fiút ismerve…hát mindenesetre reménykedni szabad, nem?

Hirtelen egy halk füttyre kaptam fel a fejem. Kitől származhatott mástól, mint Robintól, aki érdeklődve méregette az új ruhámat. Á nem, nem pirultam el…naná, hogy elpirultam.

-          - Ejha, Hercegnő. Amikor azt mondtam lovagláshoz öltözz, akkor valami lovaglószoknyára vagy tudom is én mire gondoltam, de bevallom őszintén a legújabb szerzeményed üti az összes ruhádat. – felelte vigyorogva, le nem véve a szemét rólam.

-          - Már meg sem lepődöm…milyen más reakciót várhattam volna Robin DeNoirtól? – válaszoltam sóhajtva. Ő felnevetett és segített felülni a nyeregbe. Végre nem kellett a kényelmetlen női nyeregben elhelyezkednem, éljenek a nadrág előnyei.

Társam is felpattant a másik ló nyergébe és elindultunk. Teljesen más útvonalon mentünk, mint a bácsikámmal szoktam, egyre mélyebbre és mélyebbre mentünk be az erdőbe. Néha egy-egy tisztásra értünk, végül pedig már végképp nem tudtam merre megyünk, de nem szóltam semmit, hiszen Robin úgy ismerte az erdőt, mint a tenyerét, nem kellett emiatt aggódnom. Közben mindenféléről beszélgettünk (véletlenül sem említettem neki az álmom).  Lovagoltunk, nevettünk, minden szuper volt.  Később egy nagyobb tisztásra értünk, ahol megállította Blackheartot (megtudtam, hogy így hívják) és leszállt. Én is lekászálódtam Julietről, és éreztem, hogy rettenetesen zsibbad a combon. Annyira, hogy nem tudtam egyenesen állni, csak botorkáltam, és minden kisebb mozzanatra felszisszentem. Mikor Robin rám nézett elnevette magát, és a vállamat átkarolva segített leülni egy közeli kidőlt farönkre. Kis erőfeszítésünkbe telt ugyan, de végül sikerült.

-          - Szóval ebből a szempontból kifejezetten jobb a női nyereg. – nevettem el magam amint lehuppantam. Ő is elmosolyogta magát a szerencsétlenkedésemen, majd egy hamis sértődött arckifejezésre váltott.

-          - Kár. Pedig reméltem, hogy tudunk egyet versenyezni…- felelte „csalódottan”.

-          - Most inkább kihagynám. – nem és nem.  Nem fogok neki bedőlni, minek néz engem, most őszintén? Teljesen átlátok rajta. Mindenképpen meg akarja mutatni, hogy ő a jobb, és a célja elérésének érdekében felidegesít, hogy belemenjek. Csakhogy ez nem fog sikerülni! Legalábbis akkor még így gondoltam…

-          - Hát igen. Figyelembe kell vennem, hogy a hercegnő elfárad egy kis lovaglástól. Teljes mértékben megértem. – mondta ki mosolyogva, tettetett udvariassággal és engem elöntött a méreg.  Mit képzel magáról? Mekkora egy arrogáns, önfejű… Nyugalom, Maria, nyugalom. Erre csak morogtam valami ”hogyne” félét, de tudtam, hogy még nincs vége. Tudtam, hogy addig feszíti a húrt amíg-

-          - És persze, ne felejtsük el azt sem, hogy biztosan én nyernék. - …csak lehet. Bingo.

-          - Tessék?! – háborodtam fel.

-          - Mi van? Tudod, hogy igazam van, ezért is nem mersz kiállni ellenem. – nézett rám vigyorogva. Ó, esküszöm, egyszer még letörlöm azt a vigyort az arcáról! Végül nem bírtam tovább: ha annyira versenyezni akar, hát legyen!

-          - Felállni. – jelentettem be nyersen. 

-          - Hogyan? – kérdezett vissza pimaszul.

-          - Állj fel, és ülj a nyeregbe! Majd meglátjuk, hogy ki győz le kit. – pattantam fel a nyeregbe. Ő csak elnevette magát, és szintén elfoglalta a helyét. – Kérése számomra parancs, Hercegnő. – piszkálódott. Azon túl, hogy idegesített, el kellett ismernem, hogy egyszerűen imádnivaló, amit csinál. De ezt nem mutattam kívülről, hogyne még csak az kéne…Szememet forgatva indultam el a kijelölt ”startvonalhoz”.

Elfoglaltuk a helyünket a tisztás egyik végében. A szabályok egyszerűek voltak: el a tisztás másik végébe, egy feltűnően nagy és piros virágot megkerülve pedig vissza. Az győz, aki hamarabb átlépi a vonalat, amelyet sebtében húzott Robin a csizmája sarkával.

-          - Mit kap a nyertes? – kérdezte hirtelen.  Ezen eltűnődtem kicsit. De végül közömbösen feleltem.

-          - Nem tudom. Majd utána kitaláljuk. – erre csak bólintott, de láttam a bujkáló mosolyt az arcán.  Teljes mértékben biztos voltam benne, hogy már kitalálta mit kérne tőlem.  Hmph.

-          - Rendben, akkor háromra. – kezdte. – Egy – ellenőriztem a kantárt – Kettő – a piros virágra pillantottam – Hááá – vetettem egy utolsó pillantást Robinra – rom! – és kilőttem, mint a golyó. Vágtattam és vágtattam, a szél belekapott a hajamba és vadul lobogtatni kezdte. Mellettem Robin ugyanabban a tempóban haladt, mint én. Pár méterrel arrébb ugyanígy. Egyszerűen nem tudtuk megelőzni egymást. Ez így nem lesz jó. Igyekeztem meggyorsítani Juliet vágtáját, enyhén megböktem az oldalát a csizmámmal, biztató szavakkal buzdítottam, és ha lehetséges még előrébb dőltem a nyeregben, hogy a gravitáció is segítségemre legyen. Úgy tűnt beválik, felgyorsultunk, de amikor oldalra pillantottam Robin még mindig változatlanul haladt mellettünk. Naná, hogy engem utánzott. Ő is felém pillantott majd vigyorogva kacsintott egyet. Ilyen nincs! Nem elég, hogy nem fair, amit csinál, de még kacsingat is! Én, persze mint egy idióta, olyan piros fejjel, mint az a virág előttünk, igyekszem a versenyre koncentrálva egyenesen a cél felé haladni. Tovább folytattuk a vágtát, de úgy tűnt a piros virág közeledtével Robin lassítani kezd, és nekem is kiabált valami ”lassíts!” félét, de nem értettem, hiszen versenyeztük, miért kellett volna lassítanom, úgyhogy inkább változatlanul folytattam a vágtát, hogy majd egy éles kanyarban megkerüljem a virágot. Épp éles hajtűkanyarban kerültük meg a piros vadnövényt, amikor egy nyerítést hallottam Juliettől, és éreztem, ahogyan kicsúszik alólam a ló. Hogy ez hogy történt akkor még nem értettem, mert hirtelen csak azt vettem észre, hogy szállok, de nem az ég, hanem a talaj került egyre vészesebb közelbe hozzám, és felkiáltottam. A landolás nem volt éppen sima, csúsztam pár métert a nedves füvön, és szerintem párszor át is fordultam. Fájdalmat akkor még nem éreztem inkább csak a rémület öntött el teljes mértékben. Végül megálltam. Hason fekve, arccal lefelé feküdtem a földön, és nagyot szusszantam. Úgy éreztem abban a percben, hogy mozdulni sem birok. Megpróbáltam ugyan felemelni a fejem a kezem támogatásával, de amint megpróbáltam éles fájdalom hasított bele a karomba és felszisszentem.

-          - Maria! – hallottam Robin hangját kiáltani mögülem, és pár másodperccel később egy erős kar ragadta meg a derekam és a vállam, és megfordított. Akkor láttam meg a DeNoir arcát, ami halálsápadt volt. Meleg, barna szemei tele voltak aggodalommal és vegyes érzelmekkel. Azt hiszem dühöt is láttam benne…

-          - ..Robin. – nyöszörögtem erőtlenül, és éreztem, ahogy a fiú gyengéden magához húz, az ölébe.

-          - Semmi baj, Maria. Hol fáj? – kérdezte.

-          - …azt hiszem a jobb karom. Máshol egyelőre nem érzem. – feleltem és kezdtem magamhoz térni. Szóval borultam egy hatalmasat Juliet hátáról? Te jó ég! Hirtelen tört rám a felismerés, és kissé pánikba estem, nem tudtam, eltört-e valamim, vagy, hogy érzem e még egyáltalán…De ott volt Robin. És a karjaiban tartott, ahol úgy éreztem biztonságban vagyok, és nem történhet semmi baj. Amiről hamarosan meg győződhettünk. Robin végigtapogatott a karjaimon, a lábaimon, a vállam stb. Bárhol ahol érhetett sérülés. De kiderült, hogy csak a jobb karom ment ki, és néhány kisebb karcolással az arcomon, és súrlódással a kezemen megúsztam. Fellélegeztem és nevettem egyet, abban a hosszú tíz percben először. Erre ő is elnevette magát, és felültetett, de még mindig tartott.

-          - Mondtam. Mondtam, hogy lassíts. – szólt rám szigorúan, de hallottam a hangjában bujkálni egy kis pajkosságot, úgyhogy tudtam, hogy nem haragszik.

-          - Az azért jusson eszedbe, hogy nem az én ötletem volt. – vágtam vissza mosolyogva. Erre felröhögött, és felemelt.

-          - De én nyertem. – jelentette be ünnepélyesen.

-          - Mióta? Nem lépted át a célvonalat! – feleltem dacosan. Nehogy már ő nyerjen, csak azért mert zuhantam egyet.

-          - Az lehet…de itt nincsenek szabályok. Ez az erdő. – felelte vigyorogva, és tudtam, hogy meg fogom bánni, de azért megkérdeztem.

-          - Na jó. És mit akarsz? – néztem a szemébe. Ő vigyorgott egy sort, én pedig előre féltem a választól…

Előzetes

Maria Merryweather

Sziasztok! Hát...meglepii:D Tudom, elég régóta nem tettem fel új részt, de azért mert ezzel a rajzzal foglalatoskodtam. Regi képei adták nekem az ötletet, hogy mi lenne ha lerajzolnám Mariát kedvenc ruhájában...nos íme itt van :) 

Véleményeket kérek! Lerajzoljam a többi szereplőt is, vagy esetleg több Mariás képet...? 

Ja és, hogy egy kis írást is hozzáadjak, íme egy kis előzetes:

"...Már napok óta nem hallottam semmit Robin felől. Mintha köddé vált volna..."

"...Mit titkol előlem? Azt hittem barátok vagyunk..."

"...Nagyon fáztam, a fogam vacogott, és egész testem remegett. Éreztem, hogy egy nehéz valami nehezedik a vállamra. Hátrapillantva egy bőrkabátot láttam meg a hátamra terítve, mögöttem Robin állt, és mosolygott. Visszamosolyogtam és összébb húztam magamon a ruhadarabot..."

"...-Maria, ne! - hallottam a bácsikám kiáltását, de nem állhattam meg. Csak rohantam, ahogy bírtam az erdő felé, a lövés irányába. Robin..."

Hát szomorú vagyok gyerekek. Egyre kevesebben írtok a részekhez :( ez így nem lesz jó :/ nem fogok kb. 2-3 ember kedvéért írni...szóval bevezetem, amit már Eperke is. Amíg nincs legalább 10 hozzászólás addig, nem fogom felrakni az új részt.
Ja és remélem nem baj Eperke, hogy én is bevezettem, nem utánozni akarlak, csak úgy gondolom, hogy ez egy jó megoldás a problémámra. :)
puszi mindenkinek(L)

4. rész: Robin meglepetése

A/N: Megjöttem a kövi résszel gyerekek:D Sajnálom, hogy egy darabig nem voltam, de tudjátok nagyon nehezek voltak a vizsgák. De mind nagyon jól sikerült, úgyhogy most nagyon happy vagyok:D Na de elég belőlem, gyerünk olvasni!

puszi(L)

-          - Ott vagyunk már?

-          - Még nem.

Hangzott el már vagy ezredjére a párbeszéd. Nem tudom mióta sétálhattunk így, de az igazat megvallva már nagyon untam a szembekötősdit. Robin DeNoir…ezt még visszakapod. Lassan lépegettünk a puha avarban, közben figyeltem, nem lépek-e bele valamibe, de nem. Robin egész végig tényleg angyalként viselkedett. Nem mentem neki egy fának se, nem buktam fel semmiben, és nem estem bele semmibe. Azért ez egy teljesítmény. Egy perc telhetett el így csöndben, majd megint megszólaltam.

-          - Ott vagyunk már?

-          - Komoly problémáid vannak a türelemmel, Hercegnő. - gúnyolódott.

-          - De hát, ha egyszer nem mondod el hova megyünk! - kiáltottam fel most már kimerülten. Kit akarok becsapni, hullafáradt voltam.

-          - Egy olyan helyre, ami szerintem tetszeni fog neked. - éreztem a mosolyt a hangjában. Ez új. Szóval tetszeni fog nekem? Ajánlom is…

-          - Itt vigyázz. Kicsit göröngyösebb a talaj. - tényleg az volt, sőt nem kicsit, nagyon. Ha nem fogta volna a vállamat, biztos, hogy huppantam volna egyet-kettőt. Még így is sikerült elcsúsznom, vártam, hogy hozzáütődök a talajhoz, de helyette két erős kéz kapta el a derekamat.

-          - Én szóltam. - nevetett mögöttem Robin és talpra állított. - Ne aggódj, mindjárt ott leszünk. - Na, végre!

-          - Hol vagyunk? - kérdeztem. Közben hallottam néhány neszt. Az erdő zaja mellett lehetett hallani még valamit…olyan volt, mint a vízcsobogás. De van egyáltalán víz az erdőben? Még soha nem találkoztam vele, habár ilyen messzire még sosem jöttem.

-          - Mit hallasz? - mormogta a fülembe. Előrébb mentünk, a hang felerősödött.

-          - Vizet.

-          - Jól van. Leveszem a kendőt. - zene füleimnek. A sötétség lassan lehullott a szemem előtt, és elém tárult a világ. Vagyis a világ elmosódott mása, a szememnek még hozzá kellett szoknia a hirtelen fényhez. Amikor ez sikerült, egy gyönyörű látvány tárult elém. A kezemet a szám elé kaptam, a meglepődöttség, és boldogság jeleként. Előttem egy kis tavacska állt, elrejtve a fák sűrűjében. A tavacskába egy kis vízesés csobogott, milliónyi színben csillogva, ahogy a nap rávetette sugarait. Tehát nem tévedtem, tényleg vizet hallottam. Kisebb kőút vezetett a vízesés mögé, gondolom egy barlangot rejtve. A tóban ezernyi tavirózsa sorakozott, fehér és rózsaszín színben.  A parthoz közel egy kis madárkát véltem felfedezni, ami a jöttünkre élénk csipogásba, és ugrándozásba kezdett.

-          - Robin…ez gyönyörű. Szóhoz se jutok…

-          - Tetszik? - kérdezte szégyenlősen.

-          - Hogy tetszik-e? Imádom! - hirtelen a karjaiba vetettem magam, és átöleltem.  Meglephettem vele, mert kissé hátratántorodott, de aztán ő is átkarolt. Egy percig maradtunk ebben a helyzetben, csendben, majd Robin megszólalt.

-          - Na? Megérte a várakozást? - kérdezte egy önelégült mosollyal az arcán.

-          - Igen. - sóhajtottam. Utáltam beismerni, mikor igaza volt.

Odasétáltunk a tóparthoz, és két kőre ültünk le. Egy ideig néztük a vizet, majd egy morgásra lettünk figyelmesek. Hátranéztem, és megláttam Wrolfot, aki felénk rohant teljes sebességgel. Biztos elkódoroghatott, amikor nem figyeltünk. Én kedvesen elmosolyodtam, de Robin – nagy meglepődésemre – felpattant, és tett pár lépést hátra.

-          - Mi bajod? Ez csak Wrolf! - az állat közben odaért hozzám, és én megvakargattam a füle tövét. Aztán odaballagott a fiúhoz, és hozzásimította az orrát.

-          - Maria? - szólalt meg Robin kissé félve.

-          - Azt szeretné, hogy simogasd meg.

-          - Jól gondolom, hogy ez ugyanaz a dög, ami ki nem állhatja a búrámat?

-          - Ne nevezd így! - oktattam ki. - Különben is, most már kedvel téged. Hiszen segítettél nekem, és már nem akarsz elkapni. - Kíváncsian néztem, ahogy Robin remegő kézzel, de megsimogatta az oroszlán fejét, és megkönnyebbülten felsóhajtott.

-          - Látod? Mondtam én. - mondtam kicsit pimaszul. Erre elmosolyodott és elengedte Wrolfot. Az oroszlán túrbóra kapcsolt, és belegázolt a tavacskába egy nagy csobbanással. Na ne.

-          - Wrolf! Gyere ki onnan! Wrolf! - de hiába kiabáltam, a kutyalelkű állat csak tovább úszkált a vízben, mit sem törődve a parancsaimmal. - A bácsikám meg fog ölni.

-          - Ugyan, egy kis víz nem árt senkinek.

-          - Persze, csak Benjamin bácsi idegeinek. - felnevetett. - Meg nem hiszem, hogy mikor hazaérek, egy bőrig ázott fekete oroszlán társaságára vágyna…- tettem hozzá gúnyosan.

-          - Hmm…és mit szólna egy bőrig ázott unokahúgocskához? - mire észbe kaptam, Robin már a karjai között tartott, készen rá, hogy a vízbe dobjon.

-          - Robin! Ne csináld, ez egy új ruha! - nevettem és próbáltam kiszabadulni a szorításából.

-          - Ugyan, egy kis víz nem árt senkinek. - ismételte, és közben végig vigyorgott. Egyre közelebb vitt a vízhez, ez már korántsem volt tréfa.

-          - Robin! Most azonnal tegyél le! - förmedtem rá dühösen. Megérezhette a hangomon a dühöt, mert rögtön lerakott és rám nézett.

-          - Nyugalom, Hercegnő! Csak egy vicc volt…- mondta homlokráncolva. Erre pajkosan elvigyorodtam, és egy taszítással belelöktem a nagy vadászt a tóba. Nagy csobbanással, és egy meglepett kiáltással ért célt. Mikor feljött levegőért, szitkozódni próbált, de a torkából feltörekvő víz megakadályozta ebben, és elég komikus látványt nyújtott. Hatalmas nevetésben törtem ki. Egy pillanatig még dühösen pislogott rám, majd ő is elnevette magát, a fejéről lekapta a kalapot és csavarni kezdte belőle a vizet. Fura, hogy nem esett le a fejéről, mikor hátrazuhant. Kimászott a tóból, persze csurom vizesen. A barna haja most sötétebb színű lett a nedvességtől, és rátapadt a homlokára. A bőrkabátja most még nehezebb a víztől, csizmája tocsogott minden lépésénél. Lassan elindult felém, és széttárta a karját.

-          - Ezért érdemlek egy nagy ölelést! - mondta nevetve.

-          - Á-á. Mint már mondtam, ez egy új ruha. - nem nagyon érdekelhette, mert sikerült elkapnia, és átölelnie. Nevettem és hagytam, hogy rám csurogjon a víz.

Gyorsan eltelt az idő és vissza kellett indulnunk. Nevetgélve sétáltunk végig az erdőben, és nemsokára elértük Holdszállást. Loveday nevetve, Sir Benjamin fejét csóválva, Digweed vigyorogva, Mrs. Heliotrope szörnyülködve fogadott minket. Persze mindenki hozta a törölközőket szárítani minket. Végül a kandalló előtt kötöttünk ki, egy-egy tea kíséretében. Lassan szürcsölgettem a teámat, és a meleg tüzet néztem, ahogy lángjaival a fát mardosta. Egy perccel később Loveday lépett be a szobába, és odajött hozzánk.

-          - Na, jól szórakoztatok? - kérdezte kedvesen.

-          - Igen. A szembekötős részt kivéve, én jól éreztem magam. - mondtam mosolyogva.

-          - Maradsz vacsorára, Robin? - kérdezte Loveday, és az öccséhez fordult. Reméltem, hogy bólint egyet, de csak szomorúan elmosolyodott.

-          - Sajnos nem megy. Még van egy-két dolog, amit el kell intéznem apámnak.

-          - Hát, rendben. Majd legközelebb. - Loveday elvette Robintól és tőlem a csészéket, és kiment a szobából.

-          - Mit csinálsz holnap? - kérdezte Robin.

-          - Szerintem semmit…- mondtam eltűnődve.

-          - Akkor mi lenne, ha holnap együtt csinálnánk semmit? - kérdezte egy önelégült vigyorral. Én visszamosolyogtam.

-          - Jól hangzik…

Egy pici türelmeet

Sziasztok! Huhh hol is kezdjem...na hát a héten vizsgát kell tennem pár tantárgyból, és egész végig tanultam az elmúlt napokban, és valószínű a következő napokban is ez lesz. Sajnos nincs időm befejezni a 4. részt, pedig már nincs sok belőle, és nem tudom, mikor fogok tudni újra gép elé ülni. 
Egy kis türelmet kérek tőletek, amint kész leszek vele, felteszem. Addig is puszilok mindenkit, és majd utána elolvasom az újonnan született részeket:D
na sziasztook:))
(L)

3. rész: A legszörnyűbb rémálmod

A/N: 3. RÉSZ!! :D Tudom, egy kicsit rövidebb, mint a többi, de a meglepetést a következőre akartam hagyni. ;) Ezt a részt minden kedves olvasómnak ajánlom, és remélem Lady is hamar el tudja olvasni. Sok sikert a költözéshez! Az egyik szavazás lezárult. A szavazatok alapján azt akarjátok, hogy folytatódjon a történet, úgyhogy így is fogok tenni. 

A cselekmény már kezd bonyolódni, és Maria hamarosan találkozik új ellenségével:))

Puszillak titeket! 

_____________________________

Maria’s POV

Este. Ilyenkor az erdő fekete lepelbe burkolózik, lehetetlenné téve a tájékozódást. A fák csupán szürke homállyá válnak, és ágaik olyanok, mint karmos kezek, amelyek vissza akarnak rántani, mielőtt eléred a célod. Ilyenkor a hold sem tud segíteni, azzal, hogy ezüstös fényével megmutatja az utat, mert a fekete felhők eltakarják, elrejtik, minden erdei utazó elöl.

Fenyegetően lebegtek ott, és figyelmeztettek: vihar közeledik. De engem nem érdekelt sem a leszálló éj, sem a sötétség, csak futottam és futottam, ahogy a lábam bírta. Valaki üldözött. Hallottam a nehéz csizmák dohogását a talajon, ahogy néhány száraz ág, vagy falevél megreccsent alattuk. Fehér hálóruhában, és hálóköntösben voltam, a lábamon csupán egy otthoni papucs. Szörnyen fáztam. De nem érdekelt, nem érdekelt, csak futottam, és futottam, nem kaphatott el. Soha…

Nagy sietségemben megbotlottam egy kiálló gyökérben, és nagyot zuhantam. Legalább egy métert csúsztam a földön. Mire megpróbáltam felevickélni magam, a fekete árny már ott állt előttem. Csuklyája a fejére húzva, így nem láthattam mást csak egy pengevékony, vértelen ajkat, ahogy ördögi vigyorra húzódik, megmutatva az éles fogakat.

-          Végre találkozunk…Holdhercegnő.

-          Ki maga, és mit akar? - pánikba estem.

-          Hogy én ki vagyok? - szünet - …a legszörnyűbb rémálmod.

Felsikoltottam.

Az ágyamban ültem, és szuszogtam. A takaró és párnák nedvesek voltak az izzadságtól, és ekkor eszméltem fel. Csak egy álom volt. Nagyot sóhajtottam megkönnyebbülve, és visszadőltem a puha matracra, ami szintén nedves volt.

Még soha nem volt ilyen álmom. Persze, álmodtam már rosszat, jó párszor, de ez akkor is…más volt. Igazinak tűnt. Olyan volt, mint egy jóslat…

Gyorsan öltöztem, csak úgy kapkodtam magamra a ruhákat. Kicsit elaludtam, pedig tudtam, hogy ma Robinnal találkozok. Egy kék bársony ruhát vettem fel, nem túl hosszú uszállyal, olyat, ami pont illik egy erdei sétához.

Kettesével szedve a lépcsőket futottam le az étkezőbe. Nem éppen illedelmes dolog, de tényleg sietnem kellett. Jóízűen fogyasztottam el Marmalode túrós süteményét egy kis teával. Bácsikám felfigyelhetett a gyors majszolásomra, mert furcsán nézett rám.

-          - Maria? Mi ez a nagy sietség? Talán készülsz valahová? - kérdezte megütődve.

-          - Öhm…elnézést bácsikám. És igen, ma délelőtt találkozok Robinnal.

-          - Ó, a DeNoir fiú…értem már. - sejtelmesen elmosolyodott. Először Loveday, most meg ő is? Mi baja van mindenkinek?

Vállat vontam, és kisiettem az előtérbe. Ott találtam Wrolfot.

-          - Eljössz velem Wrolf? - kérdeztem kedvesen, és megsimogattam az állat fejét. Egy elégedett morgást hallatott, és felpattant. Ez gondolom igent jelentett.

Félórányi séta után, végül arra a helyre lyukadtam ki, ahol mindig is találkozni szoktunk. Robin egy farönkön ült, és egy fadarabot farigcsált a bicskájával. Messziről nem tudtam kivenni, hogy milyen alakja van. Lépteim zajára felnézett, és mosolyogva köszöntött.

-          - Jó reggelt, Hercegnő.

-          - Jó reggelt. - válaszoltam kedvesen.

Odamentem, és leültem mellé a rönkre. Wrolf mellém ült. Ekkor láttam meg a kis figurát. Egy kakas volt az.

-          - Miért éppen kakas?

-          - Na vajon miért? - kérdezte gúnyosan.

-          - Jól van, a klánod miatt, értem. Attól még megkérdezhetem nem?

-          - Mindent túlkomplikálsz. Tiszta Merryweather vagy. - forgatta meg a szemét.

-          - Te meg tiszta DeNoir. - feleltem dacosan. Hirtelen elhallgatott.

-          - De ezt szereted bennem, nem igaz? - kérdezte kajánul, és rám nézett. Én kicsit elfordítottam a fejem, nem mertem találkozni a tekintetével.

-          - Nézz rám. - suttogta, de én mégis hallottam. Alig láthatóan megráztam a fejem, éppen hogy csak észrevegye. Egy meleg tenyeret éreztem az államon, ahogy felé fordította a fejem. Találkoztam meleg barna szemeivel, és rögtön elvesztem bennük. Orrunk összeért, ajkunk csak néhány aprócska centi távolságra egymástól. Közeledni kezdett. Egyszercsak egy koppanást hallottam, és egy kis toboz gurult le a földre Robin feje búbjáról. Robin halkan szitkozódott, és a fejét simogatva felfelé tekintett. A fölöttünk lévő fáról egy vörösbegy csipogott, és ”építőanyagot” keresett a fészkéhez, közben száraz tobozokat lökdösött le ránk.

-          - Ezt direkt csináltad! - kiláltott fel neki Robin dühösen. A kis madárka csak a fejét aranyosan forgatva csipogott le a fiúra. Az egész jelenet annyira komikus volt, hogy röhögésben törtem ki, és majdnem ledőltem a rönkről. Robin hamarosan csatlakozott hozzám, és hasunkat fogva nevettünk vidáman.

Én hirtelen elhallgattam, és lehajtottam a fejem. Eszembe jutott az álmom, és eltűnődtem rajta. Ki volt az az ember? Ember volt egyáltalán? És mit akart? Kérdések milliói kerítették hatalmába a gondolataimat. Észre se vettem, hogy szomszédom is abbahagyta a nevetést, és aggódó szemekkel nézett rám.

-          - Maria?

Nincs válasz.

-          - Mariaa?

Még mindig semmi.

-          - Maria! - kiáltotta.

Felriadtam.

-          - Te-tessék? Mondtál valamit? - kérdeztem megzavarodva.

-          - Maria, minden rendben?

-          - Persze. Miért ne lenne?

-          - Ne próbálj átverni, túl jól ismerlek. Mi jutott eszedbe hirtelen? Mond el… - kérlelt engem olyan szemekkel, amelyeknek tudta, hogy nem tudok ellenállni. Sóhajtottam.

-          - Hát…rémálmom volt. És annyira valóságosnak tűnt…

-          - Mi volt benne?

-          - Este az erdőben futottam, még a hold sem volt fent az égen, és nem tudtam merre megyek. Valaki üldözött, de nem tudom, hogy ki. Egyszercsak megbotlottam egy kiálló gyökérben, vagy ágban és elestem. Felálltam, de akkor már ott állt előttem az az árny. Feketébe öltözött, és csuklya volt rajta, így nem láthattam az arcát. De valamit nagyon furcsálltam. Amikor elvigyorodott, megláttam a fogait. Ó Robin, olyanok voltak, akár egy farkasé. Nem hiszem, hogy egy embernek lehetnek ilyen fogai. Biztos vagyok benne, hogy ártani akart nekem. De ekkor felsikoltottam, és felébredtem. - amikor befejeztem, Robin nem mondott semmit. Csak nézett maga elé, és láttam rajta, hogy gondolkozik.

-          - Robin? Mi az? - kérdeztem kíváncsian.

-          - …Semmi. Felejtsd el, csak egy álom volt. - mondta szokatlanul nyugodtan. Nem mondott igazat. De nem tudtam tovább faggatni, mert máshova terelte a témát.

-          - Figyelj csak. Szeretnék mutatni valamit. - mondta vigyorogva.

-          - Mit?

-          - Persze majd megmondom tán? Meglepetés.

-          - Jó, jó. Akkor? Merre?

-          - Neked semerre. - mondta pimaszul. Hirtelen elővett egy fekete ruhadarabkát, és megfordított. Rákötötte a szememre. - Majd én vezetlek.

-          - Azt már nem! Még a végén direkt árokba vezetsz! - feleltem dacosan, és megpróbáltam kiszabadulni a szorításából.

-          - Ez nem is rossz ötlet. - éreztem az önelégült mosolyt a hangjában. - De nem kell aggódnod. Jó leszek, mint a kisangyal.

-          - Te? Mint egy angyal? Nekem annyi… - erre csak nevetni tudott, és elkezdett vezetni a vállamnál fogva a meglepetés felé…